Feszítő kérdések – avagy a szorongás mélyén húzódó bizonytalanság

„Görcs van a gyomromban, ha csak arra gondolok, hogy…”, „Félek, hogy nem fog sikerülni”, „Mi lesz, ha…”, „Talán, ha még egy kis súlyt leadok, akkor…” – és a lista a végtelenségig folytatódhat azokkal a mondatokkal, amiket akkor fogalmazunk meg, amikor szorongunk.

A szorongásnak nincs neme. Nők és férfiak egyaránt szenvednek a kínzó kérdésektől és gondolatoktól, amik etetik a félelmeinket, beszűkítenek, és megfosztanak bennünket attól, hogy igazán teljességünkben kapcsolódjunk saját magunkhoz, a minket körülvevő világhoz, másokhoz.

Nemrég olvastam egy számomra új megközelítést, ami szerint bár a szorongás érzete mindenkinél hasonló, a mélyén lévő gondolatok, alapvető kérdések eltérnek a férfiaknál és nőknél. A férfiak legmélyebb kérdése, szorongásaik szikraköve: „Képes leszek-e rá? Megvan-e bennem, ami ehhez kell? Elég erős vagyok-e?” Míg a nők zsigeri szintről feltörő bizonytalansága: „Elég vagyok-e? Elég szép, elég csinos, elég érdekes, elég ügyes, elég jó anya/elég jó-e a karrierem stb.?”

Amikor férfiként szorongunk, félünk, amikor kétségeink vannak önmagunkkal, a saját képességeinkkel kapcsolatban, a szorongás oldásának egyik leghatékonyabb módja, ha visszatérünk az identitásunkhoz: ki is vagyok én? Hogy definiálom magam? Ha figyelembe veszem azt, ahonnan jövök, az értékeimet, amit szeretek csinálni, amit eddig elértem, amiben hiszek – akkor ki is vagyok én? Ha megválaszoltuk ezeket a kérdéseket és erővel beleállunk identitásunk valóságába, egy nagy levegőt véve – bármennyire is félünk épp az előttünk lévő kihívástól vagy feladattól, attól, hogy kudarcot is vallhatunk – csak tegyük meg ezzel együtt is. Amikor így járunk el, a szorongásunkon, annak következtében létrejövő beszűkültségünkön felülemelkedik identitásunk valósága, s akár sikerrel járunk, akár nem, tudjuk, hogy nem ez az egyszeri szituáció határozza meg az identitásunkat, azt, hogy ki is vagyunk mi valójában.

Nőként a szorongásunk elválaszt minket attól a belső szépségtől, ami mindannyiunkban ott van. A melegség, az erő és sebezhetőség együttes jelenléte, olyan közeget tud teremteni másoknak, amiben szabadságuk lehet arra, hogy önmaguk legyenek. Ez egy csodálatos ajándék, amit nőként másoknak adhatunk. Azonban amikor a belsőnkből jövő kétségekben tengődünk, ilyenkor túlkontrollálunk, erőből próbálunk változást kicsikarni, feszülünk és feszítünk. A kivezető út ebből az útvesztőből ott kezdődik, hogy engedem magamnak, hogy az legyek, aki épp vagyok, hogy úgy érezzek, ahogy épp érzek – mindenféle minősítés nélkül. Amikor elkezdek magamhoz mások szemszögéből következtetett elvárások nélkül kapcsolódni, feltárulkozik bennem az a béke, az a szépség, ami egyfajta életet adó erő és sebezhetőség kombinációjaként virágzik ki. Ebben az állapotunkban, ha félünk is, de nem próbálunk meg mindent is kontroll, ellenőrzés alatt tartani, hanem szembenézünk azzal, ami előttünk van, és engedjük magunkat és a környezetünket kibontakozni – s mindeközben valami igazán lenyűgözőnek lehetünk szemtanúi.

A fenti gondolatokról többet John és Stasi Eldredge: Elbűvölő – A női szív szabadsága (nem csak nőknek!) c. könyvben találhat az Olvasó.