A féltékenységről

Az ördögi kör

Nehéz határvonalat húzni, mi számít normálisnak és mi kórosnak, az azonban biztos, hogy a féltékenykedő társ hosszú távon saját maga és párkapcsolata ellen dolgozik. Az állandó ellenőrizgetéssel, számonkéréssel gyakran azt éri el, hogy a másik tényleg fontóra veszi, hogy elhagyja őt, vagy kikacsint a kapcsolatból menedéket, szórakozást keresve egy harmadiknál, aki nem akarja beosztani minden pillanatát. Az is gyakori, hogy a partner az állandó gyanúsítgatásoknak elejét véve kisebb-nagyobb hazugságokba keveredik.  Ha aztán kiderül, hogy nem mondott igazat, a féltékenykedő fél igazolva látja bizalmatlanságát, és rögtön a legrosszabbra gondol.

Féltékenység és személyiségfejlődés

Mindannyiunk lelkében vannak a féltékenység lenyomatát őrző emlékek, élmények. A személyiségfejlődés során több olyan élethelyzet is van, amely tipikusan provokálja ennek az érzésnek a felbukkanását. A legjelentősebb ezek közül az ödipális helyzet. Az óvodáskorban érzett vonzalom az ellenkező nemű szülő iránt együtt jár azzal, hogy az azonos nemű szülő iránti érzések között fellángol a féltékenység is. (Nem véletlen, hogy a Grimm mesék női mesehőseinek anyja halott és egy gonosz mostoha van helyette.)  A testvérhelyzet, különösen életkorban egymáshoz közeli gyerekek esetében szintén hívja a féltékenységet. Serdülőkorban a szoros, mély barátságoknál fordul elő, hogy ha a pár egyik tagja szerelmes lesz, vagy talál egy másik barátot, akkor a másik szinte fizikai fájdalommal éli meg az őt mardosó féltékenységet.

Még egy fontos élethelyzet van, amelyben a féltékenység egy korai formája fellelhető. „Hagyja a dagadt ruhát másra./ Engem vigyen föl a padlásra.” – írja József Attila. Mi történik itt? A pszichoanalitikus gyermekorvos, Donald Winnicott kifejezésével élve a csecsemőt körbevevő „anyai odaszentelődés” lassan felfeslik: az anyának vannak más elfoglaltságai is. Például főzni kell, a testvéreket ellátni, a férjjel pár szót váltani, vagy – mint a József Attila versben – dolgozni. A kicsik számára kínzó tapasztalat, hogy anyjuk, akit saját vágyaik azonnali kielégítésében mintegy saját maguk „kiterjesztéseként használtak”, megtagadja magát tőlük, és más dolgok, családtagok felé fordul.     

Egy éppen mardosó féltékenység eredete után kutatva

Párkapcsolatban

Érdemes megvizsgálni: vajon mindig is része volt-e a féltékenység a kapcsolatnak? Honnan ered? Van-e oka annak, hogy a partnerek egyike nem bízik a társában? A kapcsolatok olyan nagy mérföldkövei, mint a gyermekszületés vagy új munkahelyre, beosztásba kerülés, új feladatok tömege messzebb sodorhatja egymástól a feleket. Ilyenkor egyikük vagy mindkettejük azt élheti meg, hogy ő már kevéssé fontos a másik számára. Ez fájdalmas élmény, ráadásul sokszor nagyon szubjektív, önkényes következtetésen alapul, nem a valóságon. Ha sikerül ezeket időben tisztázni, könnyen kiderülhet, hogy a másik oldalon ugyanaz a kínzó bizonytalanság lapul.

Ahogyan az embereknek, úgy a szerelmeknek is története van. Fontos, hogy mindkét fél számára többé-kevésbé érthető és átlátható legyen, mi miért történt a kapcsolatban, és hogyan lehet továbblépni. Nehézséget jelenthet az, ha nem sikerül jól túljutni egy válságos időszakon, és a felek sok sérelmet cipelnek magukban. De az is nehézséget okozhat, ha az egyik vagy mindkét fél hiányos készségekkel rendelkezik ahhoz, hogy megértse, átlássa kapcsolatuk alakulását.

Ha a féltékenység az egyén életében korábbról ismerős

Nagyon gyakori jelenség, hogy az egyik fél egy korábbi kapcsolatából hozza a féltékenységre való hajlamát. Például ha egy házasságban a férj rájön, hogy felesége megcsalja, és úgy válnak el, hogy a férfi értetlenül áll a történtek felett, és később sem tudja megemészteni a dolgot, előfordulhat, hogy önbecsülésén esett sérelmét akaratlanul is a következő partnerén, partnerein torolja meg. Ilyenkor akár egy ártatlan félreértésre is olyan indulattal reagál, amelynek ereje, intenzitása meglepi, elképeszti az új partnert, hiszen az aktuális történés és a reakció nem áll arányban egymással, az eredeti ok pedig rejtve marad a pár tagjai előtt.

Féltékenységre indíthat az is, ha nem a saját kapcsolatainkból, hanem a szüleink házasságából ismerős a szerelmi háromszögek, megcsalások hazudozásokkal, szemrehányásokkal, indulatkitörésekkel vagy épp jeges hallgatással teli világa. Akinek gyermekként, kamaszként osztályrészül jut a szemtanú szerep szülei megromlott házasságában, annak jelentősen sérülhet az ellenkező nemben való bízni tudása. Ez a bizalomvesztett viszonyulás fejeződhet ki az olyan sommás megjegyzésekben, mint a „Minden férfi disznó!” vagy a Verdi operából ismert „Az asszony ingatag…” sor. Ha a szülők elhúzódó konfliktusa átgyűrűzik a gyerekkel való kapcsolatra is – és ez sajnos gyakran van így –, vagy más okból az ellenkező nemű szülő érzelmileg nem elérhető, az szintén hátrányosan érinti a gyermek személyiségének fejlődését. Ilyenkor a gyermeknél töredékes lehet, vagy éppen hiányozhat annak megélése, hogy ő az ellenkező nemű szülő figyelmének középpontjába kerülni tudó, fontos, vonzó és szeretnivaló kisfiú/ kislány. Ez a belső hiány később sebezhetővé teheti őt a párválasztásban, ill. a párkapcsolata alakításában.

Párkapcsolatot létesíteni és fenntartani általában azok az emberek tudnak, akik képesek bízni a másikban, és mernek ráhagyatkozni a szerettükre. Ezek olyan képességek, amelyek egészen kicsi korban, a saját anyánkkal való kapcsolatban alapozónak meg. Az tud bízni, aki csecsemőként megélte, hogy létezik egy örömöt, meleget, érintést, táplálékot nyújtó, bajokat elűző szeretetteljes anya, aki válaszol, érzékenyen reagál az ő szükségleteire. Azok az emberek, akik életének korai időszaka úgy alakult, hogy nem tapasztalhatták ezt meg, felnőve gyakran gyanakvók lesznek, a figyelmük folyton arra irányul, honnan leselkedik rájuk valamilyen veszély. Sokuk nem képes társat találni magának, vagy ha van is kapcsolata, azt sok veszekedés, félreértés tarkítja. 

Hogyan lehet a féltékenységen úrrá lenni?

Mint a fenti sorok mutatják, erre bizony nincs univerzális recept. Mindenkinek más a története, sőt a kapcsolatoknak is egyedi történetük van. Mindenkinek magának kell megismernie és szelídítenie a saját zöldszemű szörnyetegét. Ebben a szelídítő munkában fontos szerepe van a partnerrel való őszinte, mély beszélgetéseknek, és minden olyan lehetőségnek, amely az önismeret mélyítését segíti elő.

Bimbó Melinda, klinikai szakpszichológus