A félelmetes dicséret – Miért nehéz elfogadni az elismerést?

„Ugyan, ez semmiség volt.”

„Csak szerencsém volt.”

„Bárki meg tudta volna csinálni.”

Ismerősek ezek a mondatok?

Sokan vágyunk az elismerésre, mégis zavarba jövünk, amikor megkapjuk. Elhárítjuk a dicséretet, kisebbítjük a saját érdemeinket, vagy rögtön hozzáteszünk valamit, ami csökkenti a teljesítményünk értékét.

Mintha könnyebb lenne elhinni a kritikát, bírálatot mint az elismerést.

Ha valaki úgy nőtt fel, hogy a hibák nagy figyelmet kaptak, a sikerek pedig természetesnek, magától értetődőnek számítottak, akkor könnyen kialakulhatott az az érzés, hogy a jó teljesítmény az alap, nem pedig valami, amit érdemes külön elismerni.

Pedig a dicséret elfogadása nem pusztán jóleső érzés lehet. Segít reálisabban látni önmagunkat, értékeinket. Amikor elismerjük a saját erőfeszítésünket, tudásunkat vagy kitartásunkat, az erősíti a kompetenciaérzésünket. Azt az érzést, hogy képesek vagyunk megoldani feladatokat, fejlődni és megbirkózni a nehézségekkel. Így könnyebben vágunk bele új dolgokba, bátrabban próbálkozunk, és kevésbé bénít meg a hibázástól való félelem.

Mit lehet tenni?

Első lépés lehet megfigyelni, mi történik bennünk, amikor dicséretet kapunk. Milyen gondolat jelenik meg először?

„Nem is volt olyan nagy dolog.”

„Ha jobban ismernének, nem ezt mondanák.”

„Legközelebb biztos nem sikerül.”

Segíthet, ha nem vitatkozunk azonnal az elismeréssel. Nem kell rögtön teljesen elhinni. Elég annyit mondani: „Köszönöm.”  És hagyni, hogy a másik véleménye egyszerűen létezzen. Érdemes azt is végiggondolni: ha egy barátom érte volna el ugyanezt, elismerném a teljesítményét? Ha igen, miért bánok szigorúbban önmagammal?

Az önbizalom nem attól erősödik, hogy folyamatosan dicsérjük magunkat. Hanem attól, hogy megtanuljuk reálisabban látni önmagunkat. Ebbe pedig nemcsak a hibáink, hanem az erősségeink és az eredményeink is beletartoznak.