Esettanulmány pszichoszomatikából

Hogyan befolyásolják a gyermekkorban elszenvedett lelki sérülések egy későbbi életszakaszban  kialakuló krónikus betegség kialakulását?

Terápiában - Középkorú nő terápiájából készült esettanulmány

Közzételéhez a beteg hozzájárult. 

Judit 51 éves, 22 éve állapították meg autoimmun betegségét. Tíz éve elvált, de a különélés ellenére mit sem változtak a család érzelmi struktúrái és a hozzájuk kötött szokások. Judit minden vasárnap és ünnepnapokon  családi ebéddel készült amelyre volt férje is hivatalos volt. Ilyenkor a férfi büszkén feszített az asztalfőnél  és ugyanolyan kritikus pillantásokkal követte az asszony mozdulatait, mint annakidején házasságuk éveiben.

Judit ugyan  felismerte önként alárendelődő és végnélküli  szolgálatkész magatartását  de nem tudott ezen  változtatni.  Pedig nagyon igyekezett. Ha teljesített azért, ha pedig arra gondolt, megtagadja vélt kötelezettségeit,  azért voltak rossz érzései. Mindenért Önmagát okolta.

Több éve járt már terápiába, jól ismerte és meg tudta fogalmazni sorsának mozgatórugóit.

Ő volt a legidősebb testvér  de nemcsak a kicsikért felelt és látta el körülöttük már nagyon korán az anyai funkciókat, a szülők gyengeségeit is igyekezett kompenzálni. (Alkoholista apa, depresszióra hajlamos, beteges anya). A családi elvárásoknak azonban nem sikerült megfelelni. Már kiskorában is tőle kérték számon a kicsik sírásait, kudarcait. Később apja elhagyta őket, anyja folyton betegeskedett.

Judit, egy öt évvel ezelőtti Karácsonyon ebédre várta családját. Nagyon igyekezett kitenni magáért. Mindemellett betegebbnek érezte magát mint valaha. Kimerült volt és végtetlenül fáradt. Erőtlen testében hiába tombolt az önvádlás, nem tudott kitörni, csak befelé pusztított. Ahogy eddig is. 

A gyerekek - kivételesen - majdnem időben, volt férje azonban a vártnál előbb érkezett. Nem volt egyedül. Hívatlanul magával hozta a „Kedves Mamát” (Judit anyósát) - aki egy kicsit (gyengélkedett?) 

Asztalhoz ültek, falatozni kezdtek. Judit a fájó izületek miatt mozdulni is alig bírt, csak ült szótlanul. Körbevezette üres tekintetét az Övéin, aztán megállt a „Kedves Mamánál” akin a gyengélkedés legapróbb jelei sem mutatkoztak. „Én mindjárt összesek, meghalok a fáradtágtól, érzem megint kezdődik a láz, pedig egy hete megemeltem már a napi gyógyszeradagom. Ő meg csak itt feszít önelégülten, elvárja hogy körbe ugráljam és csak mosolyog és tömi magába a falatot…”

Juditban valami megmozdult. Úgy érezte, egy megnevezhetetlen belső késztetés az ajtó felé irányítja tekintetét. Legbelül ellenkezett de aztán megadta magát, ránézett a félig csukott ajtóra, és meglátta a "régi deszkákat". Azt az ajtót, amitől mindig is rettegett. Gyerekkorában ugyanúgy, mint ahogy most is, ő ült az ajtóval szemben. Pont ilyen kiszolgáltatott helyzetben, idegesen. Judit mielőtt feleszmélhetett volna, megindultak emlékezetében a régi élmények....egy karácsony. 

Apja váratlanul állított be, szokás szerint ittasan kötekedő volt. Az anyja segélykérő tekintete Juditra szegeződött. A gyerekek összerándult testtel, szótlanul lapultak az asztalnál. Elviselhetetlen volt az apja  harsány berobbanása a hideg családi fészekbe, de még elviselhetetlenebb volt a csend. Igen. Csendben maradni, nem mozduln.  Ez jelentette a túlélést. Judit akkor 12 éves volt de már rég felnőtt. Gépiesen „mentette” az ilyen és hasonló helyzeteket,és sosem gondolt arra, hogy ez lehetne másképp is.

És most ott, a saját asztalánál, hirtelen azt érezte, hogy csak teste van. És a teste egy szétfeszülő edény, csordultig töltve a múlt összes elsírt és el nem sírt könnyeivel, a testvérek sírásával, az anya segélykiálltásaival,  a beteg testi sejtekkel és a sok idegen kémiai anyaggal amitől Ő már nem is Ő. Ő már csak egy biológiai gépezet - állapította meg magában, mint tényt.

Judit nem tudta magába parancsolni az ételt. Minden csak kifelé kívánkozott.  Nem bírta tovább a feszítő mozdulatlanságot, felállt megszokott helyéről és kirohant a lakásból. Kitört belőle a sírás, egész testével zokogott még másnap is.

Ettől kezdve megváltoztak a terápiás ülések. Judit testtartása elszántságot, magabiztosságot fejezett ki. A hangja is erőteljesebb lett. Elmondta, hogy életében először, NEM-et tudott mondani azoknak, akiktől a legnagyobb mértékben függött érzelmileg. Most tudta először kimondani azt, hogy ezentúl saját vágyai szerint fog élni. Megtanult saját igényeire figyelni.    

Négy éve új lakásba költözött, fél-állásban vállalt munkát, így több ideje marad kedvteléseire.

Judit két és fél éve él gyógyszer nélkül és mindemellett tünetmentes!  

Sosem gondolta volna, hogy állapotában bekövetkező tartós -remélhetőleg végleges - javulását egy ilyen nem várt, nem tervezett, (hétköznapi?) pillanat érzelmi élményei indítják be. Pedig nagyon szeretett volna gyógyulni, szinte belefeszült a nagy akarásba. 

A terapeuta megjegyzései :

AMÍG A BENNÜNK ÉLŐ BETEG GYERMEK NEM GYÓGYUL, ADDIG FELNŐTTKORI ÖNMAGUNK SEM KÉPES ERRE!

Az érzelmileg túlterhelt körülmények közt váratlanul felbukkanó „gyengélkedő mama” életre keltette Juditban az elfojtott gyerekkori érzéseket. Azt a félelmet, amit a folyamatos odafigyelést, majd később ápolást igénylő beteg édesanya elvesztése miatt érzett, a félelmet amit apja kiszámíthatatlan, durva viselkedése váltott ki. És amikor az érzelmileg is elhanyagolt testvérekre gondolt, bűntudatot érzett és szégyent. Egész életében mindenért önmagát okolta. 

A változás kulcsa: az eredeti (legtöbbször gyermekkori) traumatikus élmény érzéseinek újra-átélése.  A gyermek fejletlen elhárító mechanizmusai révén, még nem tud megbirkózni azokkal a lelki terhekkel amelyekkel felnőttként már igen. Ilyenkor elindul a lélekben egy belátási folyamat, önmagunk megértése, elfogadása.

Ez történt Judittal is azon a bizonyos öt évvel ezelőtti karácsonyon. 

Sosem tudhatjuk, mikor jön el az a pillanat, ami megváltoztatja Önmagunkhoz rögzített viszonyunkat. Sosem tudhatjuk előre, melyik lesz az a perc, amikor a bennünk élő gyermek őszinte szívvel  érezhet és cselekedhet.

Ebben a nehéz lélektani munkában adhat irányítást, támogatást a pszichoterápia. 

Autoimmun betegségről akkor beszélünk, ha immunrendszerünk szervezetünk saját struktúráit támadja. A betegek 75% százaléka nő. A nemi preferencia feltételezett okai: genetikai tényezők, nemi hormonok, terhesség alatti enyhe sejtkicserélődés az anya és a magzat között.)