Erősnek kell lennem! – Valóban?

Minden helyzetre képes megoldást találni. Sokan fordulnak hozzá, ha bajban vannak.Nemcsak meghallgat, de ha kell, megszervez dolgokat – akár a leglehetetlenebb időpontokban is. Tartja magát, nem omlik össze. A környezete úgy látja: erős. Sziklaszilárd. Olyasvalaki, aki mindent kibír.

Ez a működés nem véletlen.

Lehet, hogy gyerekként hamar meg kellett tanulni alkalmazkodni. Hogy jobb volt nem terhelni a szülőket a saját érzésekkel. Vagy nem volt biztonságos megmutatni, mire van szükségünk. Az is előfordulhat, hogy túl sok felelősség került ránk túl korán.

És az is lehet, hogy azt tanultuk meg: akkor kapunk elismerést, ha bírjuk a terhelést, ha segítünk, ha nem okozunk gondot.

Így alakulnak ki a belső szabályok: „Meg kell oldanom!”
 „Nem eshetek szét!”
 „Nem kérhetek segítséget!”
 „Egyedül is bírnom kell!”

A saját szükségletek háttérbe szorulnak. A feszültség nem kap teret, hogy enyhüljön.

És egy ponton megjelenhet a kimerültség, az üresség, vagy az az érzés: „ezt már nem bírom tovább”. Ilyenkor a környezet gyakran értetlenül áll: hiszen „ő mindent elbír”.

A változás nem könnyű. Nemcsak belül nehéz, hanem a kapcsolatokban is. Hiszen mások megszokták, hogy lehet ránk számítani. Hogy „mi úgyis megoldjuk”.

Amikor elkezdünk határt húzni, az meglepetést vagy akár ellenállást válthat ki.

Mit lehet tenni?

Első lépés lehet annak észrevétele, hogy mikor mondunk igent úgy, hogy belül már nem esik jól. Hogy valójában „nem” az az igen.

Segíthet, ha elkezdjük megfogalmazni, mi fér bele és mi nem. Mire van szükségünk. Nem kell rögtön nagy változtatásokba fogni. Elég lehet egy kisebb lépés is:
 időt kérni válasz előtt, vagy egy helyzetben kevesebbet vállalni.

A bűntudat szinte biztosan megjelenik. Ez nem annak a jele, hogy rosszul csináljuk, hanem annak, hogy egy régi mintán változtatunk.

És talán a legnehezebb: megengedni magunknak, hogy ne mindig mi legyünk az erősek. Hogy néha mi is lehessünk azok, akik támaszt keresnek.