Engedni, hogy fájjon. Hogy jön a szenvedés képessége a lelki egészséghez?

Lehet-e cél a szenvedés képességének megszerzése? 

Különböző dolgoktól és különbözőképpen szenvedünk. A szenvedés képességét nem birtokoljuk alapvetően. Ez egy tanult képesség, amit magunknak kell „megszereznünk”, mondhatni megszenvedünk érte. 

Élettörténetünkben adódnak olyan pontok, ahol nem tudunk alkotó módon értékeket megvalósítani, és a problémánkra - a szenvedésre - nincs cselekvő megoldás. Ez nem jelenti azt, hogy ne tudnánk úrrá lenni rajta. Lehet, hogy ilyenkor a számunkra adódó szabad játéktér abban nyilvánul meg, hogy „az igaz szenvedés által helyes magatartással viszonyulunk a sorsszerűhöz”. Igaz szenvedésről beszélhetünk, ha az nem öncélú, nem elkerülhető. Egyetlen szabadságunk ekkor a szenvedéshez való viszonyulásunkban van –ellenkezünk a szenvedéssel, vagy elfogadjuk azt. 

A legtöbb pszichológiai szemléletben, de az egzisztenciális szemléletben biztosan nem áltatjuk magunkat a szenvedés megkerülhetőségével. Nem lehet minden esetben cél a szenvedés enyhítése, mert megeshet, hogy az épp a létezés beszűküléséhez vezetne. Olykor a terápiás cél a szenvedés képességének elsajátítása és a fájdalom megélése, az elfogadáson keresztül. Paradox módon éppen így leszünk képesek meghaladni azt, sőt, ha megváltoztatjuk a viszonyunkat a szenvedéssel kapcsolatban, önmagunkat is meghaladjuk. Ebben az önmeghaladásban tágul a tér körülöttünk, és tisztulhat a kép. Ahol korábban nem láttunk semmit a szenvedésen kívül, most lehetőséget pillanthatunk meg, például a szabadulásunk lehetőségét.

A külső körülmények alakításáról való lemondás (szükségszerű szenvedés esetén) belső uralomról tanúskodik, vagyis annak elfogadásáról, hogy csak magamat alakíthatom. A szenvedés „teljesítmény”, a szenvedés képességének elsajátítása pedig a legkomolyabb „önalakító aktus”, és a legnehezebb is. Viktor Frankl így fogalmaz: szenvedve felnövünk önmagunkhoz, s közben „az igazság irányába növekszünk”, ugyanis „a szenvedés tisztánlátóvá teszi az embert, a világot pedig átláthatóvá”. A szenvedő ember a szakadék mélyén meglátja „a létezés tragikus struktúráját”, melyen mindannyian osztozunk.

Lehangoló gondolatoknak tűnhetnek a fenti sorok, de azt is mondja Frankl, hogy az, aki képessé válik a szenvedésre, már nem haragszik és nem sajnálkozik amiatt, ami előtte feltárult: hogy az emberi lét végső soron passió. ,, A szenvedőképes ember mindezt már rég maga mögött hagyta". 

Ezek a gondolatok egzisztenciális megközelítésűek, melyek merésznek tűnhetnek, mivel nem törekszenek a valóság megszépítésére, ehelyett ráirányítják a figyelmünket a szenvedés tudomásulvételének fontosságára, a szenvedésben rejlő érték és létlehetőségre.

A szenvedés tabu, a szenvedő embert pedig betegnek tekintjük. Az aktivitást és az alkotó embert idealizáljuk, aki cselekvően képes megoldani problémáit. Emiatt megfeledkezünk arról, hogy a passzivitás és befogadás is az emberhez tartozik, s olykor éppen ez lenne a feladata. Így kikerül a látókörünből a szenvedés is, pedig a szenvedés elfogadása bátorság, „igentmondás a sorsunkra”.

A fájdalom tehát nem ellenfél. Azzal, ha elodázzuk, még nem szűnik meg. A fájdalmunk elfogadása teszi lehetővé szabadulásunkat. A szenvedés elkerülése ugyanakkor ragaszkodóvá tesz. Ragaszkodunk olyan dolgokhoz, amik elfedik a szenvedést. A dolgok, a kapaszkodók, melyek segítségével távol tartjuk magunkat a fájdalomtól, könnyen függővé tesznek, míg a szenvedés és fájdalom megengedése képes enyhíteni függőségeinket.

Önismereti mélyülésünk során vállaljuk, hogy lenézünk a kút mélyére, készen elfogadni amit ott meglátunk, legyen az akár legmélyebb fájdalmunk, meg nem élt szenvedésünk.