Elveszett értékek – pár gondolat az üresség élményről

Azért is szeretek álmokkal dolgozni, mert sokszor egy olyan belső világról, az ember azon oldaláról mesélnek, amely mindkettőnk számára láthatatlan. Ezt a rendszerint értékes oldalt sokan hiába keresik, mindig kitér az útjukból, és a kutatás vakvágányra fut. A kereső emberek sokszor igen aktívak, nyughatatlanul szomjaznak valamire, és sok követ megmozgatnak azért, hogy megkapják azt másoktól. De ha azok a mások ben felelnek, hirtelen elapad a lendület.

Valahogy úgy, mint az a "valami" James S. A. Corey regényében (1): „…próbálkozik próbálkozik próbálkozik. Próbál kapcsolatot teremteni, és amit talál, nem az a jel, ami hagyná, hogy véget érjen ez az egész. Amit meg tud mozdítani, azt megmozdítja, amit ki tud nyitni, azt kinyitja.” „Ha jött volna valaha válasz, bevégezhetné. Ha valaki, bárki, válaszolhatna, nyugvópontra térhetne, mint egy kerek kő a domb lábánál, de semmi nem válaszol.” Se kívül (mintha süket fülekre találna, mondjon bármit is), se belül (mintha érezné, hogy van egy másik oldala is, de nem tudja rátenni a kezét) nem találják, amit igen kitartóan keresnek. Ahogy a dal mondja:

Mint amikor a regényben Miller nyomozó (1) próbálja kideríteni, mi zilálta szét és pusztította el azt az idegen világot, melynek balsorsa nyugtalanítja. De hiába, a kutakodása újra és újra elakad ugyanazon a ponton. A ponton, ahova minden bűnjel mutat, és ahol minden nyom elhal. A számítógépes hálózatban, amiben keresgél, és mely korábban élő rendszer volt, valami olyan lyukat ütött, amibe a hálózaton keresztül, a távolból nem lát bele. Oda kell mennie a tett színhelyére. A pszichében a tett színhelye egy igen kellemetlen hely, nem is jó sokat időzni benne. 

Akár a regénybeli számítógépes hálózatot, sok váratlan esemény úgy szét tudja kapcsolni a körülötte lévő, pszichés rendszert, hogy kvázi lyukat üt bele. A szétkapcsolt én-részekhez az ember aztán ugyanúgy nem fér hozzá, mint Miller nyomozó a válaszaihoz. A pszichében az ilyen „lyukat” vagy „semmit” a szakma disszociált tartalomnak hívja. Olyan én-rész, ami nem hozzáférhető és megélhető. Többnyire valamiféle trauma hozza létre (2). A disszociáció által kínzott ember hiába próbál valami fontos helyzethez és célhoz illő, önazonos választ adni (önmaga lenni a helyzetben), csak lefagy, megdermed. Esetleg feszültségében majd felrobban, vagy légüres térben találja magát. Aminek ott kellene lennie (érzi, hogy kéne ott lennie valaminek), nincs ott (csak a csalódás marad). Az én megáll a „nincs” szélén. Újra meg újra meg újra a „semmi” felel a kéréseire, így aztán marad a régi nyughatatlanság, melynek eredménye (teljesítmény, szolgálat, mások elismerése, presztízs, anyagi javak, stb.) sosem tölti el elégedettséggel igazán. Mintha az élet lényege hiányozna, és senki nem értené meg őt igazán. Mint a dalban:

Az ember nem jut át egy láthatatlan falon, mintha ismételné önmagát, de semmi új nem történne. Ha abbahagja a próbálkozást, egy nehezen megfogható feszültség fogja el, s indíttatás arra, hogy újra csináljon valamit. De hiába "kiabál", semmi. A felszínen emiatt örökké kereső, nyughatatlan lesz, aki bármit is csinál, nem állhat meg. Ha megáll, nem talál megnyugvást, csak szótlan feszültséget. Ami megnyugtató számára, nem az, amilye van, hanem az, hogy nincsen "nincs". Nincsen "csend", kell a külső inger, a "zaj".

Kalsched (3) ajánl ugyan egy megoldást erre a csapdára, ám ez nehezen járható út. Dióhéjban: csalódni abban, amire az ember a legjobban vágyik – általában e vágyálom fontos része annak a falnak, amin nem sikerül átjutni. Valahogy így:

További olvasnivaló:

1. James S. A. Corey: Cibola meghódítása. Fumax Kft.
2. Bakó, T. (2009). Sorstörés – A trauma lélektana egy pszichoterapeuta szemszögéből. Psycho Art
3. Kalsched, D. (2014). The Inner World of Trauma – Archetypal Defenses of the Personal Spirit, Routledge