Elfogadásról és nem elfogadásról

Magunkba zárkózni. Mondjuk valami olyannal, amit kimondhatatlannak gondolunk. Kimondhatatlannak gondoljuk, mert elfogadhatatlannak látszik. Megbélyegzőnek. És oké, mi magunkon - lelki szemeinkkel - látjuk a billog helyét, de mégse perzselték még ránk egy izzó vassal. Szóval hallgatunk. Gyomorgörccsel, szétfeszüléssel. Csendben csordogáló könnyekkel. Vagy helyette...? 

Persze az egyéneknek és a közösségeknek szükségük van normákra. Csak az a kérdés, hogy egy-egy szabály meddig kapaszkodó, és honnantól rács. Ha körülbástyázzuk magunkat - és a körülöttünk élőket - rugalmatlan szabályokkal, az elképesztő terhet rak ránk/rájuk, amint ellentmondás kerül a rendszerünkbe.

Vegyük mondjuk a homoszexualitás kérdését. Meg mondjuk hozzá egy apát és egy anyát, akik ezt nem tolerálják. És vegyünk egy gyereket, aki az övék, és kitalálható: meleg. S persze nem mondja, hogy mi van őbenne, nem mondja, mert ő is ott ült az étkezőasztalnál. Csak feszül. Néma. Vagy éppen dacos. Mindenesetre ezzel a benne keringő titokkal nincs rendben. És miképpen a spirálszerű vízicsúszdán a kisfiúk és kislányok, úgy csúszik ő is egyre lejjebb a maga gödrében.

És nem az a lényeg talán, hogy milyen anya, vagy milyen apa is a fentebb említettek. Lehet, ha elmondaná a gyerek, megértőek lennének, lehet, hogy nem. Mindegy, ők is hozott anyagból dolgoznak. Talán az volna fontos, hogy igyekezzünk empatikusak, együttérzőek lenni - első sorban magunkkal, aztán másokkal is. Miért érthető az amilyen én vagyok és amilyenek mások? Miért is csinálom és csinálják azt, amit?

Van, amit nehéz kimondani. Nagy kupac bűntudat - szégyen - van felette, vagy bánat mögötte. S ha nem mondjuk, legfeljebb érzésteleníteni tudjuk a sebeket - persze ezzel a boldogágérzékelőinket is -, gyógyítani nem.

Valahogy az elfogadás pont erről szól: annak lenni, ami, nem pedig egy képet tartani magunk előtt.