Elengedni a rabot

“A szabadság nemcsak álom. Ott van, azon kerítések másik oldalán, amelyeket mi magunk egyedül építettünk .” (Ösztön, 1999.)

Miről is szól az élet? Miért vagyunk itt? Mi dolgunk? Hogyan csináljuk úgy, hogy a lezárás is teljes és ezáltal önmagunkkal megbékélt legyen? A teljesség igényétől nagyon messze járunk még ezen kérdésekkel, de úgy gondolom mégis érdemes elgondolkodni életünkön ahhoz, hogy azt tudatosabban legyünk képesek élni. Ha elnézzük a gondtalan gyermekeket, akkor azt a fajta felszabadultságot, szabadságot látjuk rajtuk, amit mi már régen elveszítettünk. De mi az, ami miatt már nem vagyunk képesek megélni a szabadságot? Mi korlátoz bennünket? Mi szorongat minket, vagy mitől szorongunk? 

A szabadság elvesztéséhez vezető út kora gyermekkorban veszi kezdetét, amikor a gyermeket a mikro-és makro környezet általi normák határainak betartására edukáljuk. Berögzött szülői attitűd, hogy a gyermeket (párunkat és általában a számunkra fontos közeli embereket) át szeretnénk formálni úgy, hogy az számunkra megfeleljen, mint egy gyurma, amiből kiformáljuk a fejünkben levő elképzelést.  Mindeközben azt is megtanítjuk a gyermeknek, hogy az élet nem egy gondtalan és felszabadult utazás, tele nehézségekkel, problémákkal, megfeleléssel.  

Természetesen a társadalomba való beilleszkedéshez ez elengedhetetlen, azonban ennek mikéntje a meghatározó. Kulcsfontosságú megtalálni az egyensúlyt abban, hogy amennyire a környezetnek való megfelelésre edukálunk, annyira az önmagát szeretettel való elfogadására, asszertivitására és általában önmaga fontosságának megtanítására is fektessünk hangsúlyt, amivel nem mellékesen az önbizalma is egészséges egész marad. Ezzel megalapozzuk tudatosságának harmónikus fejlődését, ami által megőrizheti azon szabadságát, hogy önnálló és szabad individumként tudjon gondolkodni és irányítani életét.  

Nagy többségünk nem ezen egynsúlyon alapuló nevelésben részesült, illetve a környezet is erős manipulatív nyomást gyakorol a személyiségünk környezetnek való minél nagyobb megfelelésére ahhoz, hogy annak “sikeres” része lehessünk. De valóban ez lenne a sikeres alkalmazkodás? Az, hogy a kiégésig hajtjuk magunkat, nem értékeljük a boldog pillanatokat, hogy elfelejtettünk örülni a kis dolgoknak, mert ma már minden kidobható és új jöhet helyette, minden lecserélhető, helyettesíthető és mindez instant, sokszor egy gombnyomásra. Már nem kell várni a postás által hozott levélre, egy számunkra fontos hívásra otthon a telefon mellett ülve, a munka utáni szeretteinkkel való időtöltésre és a végtelenségik sorolhatnám. Minden elintézhető és megkapható egy gombnyomásra. Az ismerkedés és az emberi kapcsolatok is. És mi ebben a rohanó életben próbáljuk tartani az iramot, mert ezt kell, ez az elvárás, ez a “siker titka”. 

Hogyan kivitelezhető ez? Úgy, hogy egyre nagyobb hatósugarú kontrollt próbálunk gyakorolni, egyre több kerítést állítunk, ami rengeteg erőfeszítéssel jár és már ez válik létünk konfort zónájává, működésünk alapjává, ahol biztonságban érezzük magunkat, mivel ez a megszokott működés.  Hadd idézzem Feldmár András egyik mondatát: “Azért ismétlünk valamit, mert még ha rettenetes is, de ismerős. Az ismeretlen jó veszélyesebb, mint az ismerős rossz.” 

Ha azonban neveltetésünk során, vagy mi magunk felnőttkorunkban olyan tudatosságra teszünk szert, amivel nemcsak a környezethez, hanem önmagunk testi-lelki-és mentális jóllétére is odafigyelünk, akkor megőrizhetjük/visszanyerhetjük szabadságunkat, egyensúlyunkat. Akkor tudatos döntéssel és tettekkel lelassíthatjuk életünket úgy, hogy újra örömteli testi-lelki-és szellemi szabadsággal meg tudjuk élni azon szép pillanatokat, amit egy fagyizás, egy főzés, egy séta, egy tánc vagy bármi hétköznapi tevékenység is adhat, így bontva le lépésről lépésre az önmagunk által épített kerítéseket és lazítva a kontrollt. 

Mit is jelent utóbbi mondatom? Azt, hogy mára tudományosan bizonyított tény, hogy a dualisztikus gondolkodással (Descartes mára megbocsátható tévedése) ellentétben az emberről mint holisztikus, testi-lelki-és szellemi (illetve spirituális) egység gondolkodunk, tehát mindegyik hat mindegyikre. Az elménk által állított kerítéseink, kontrollunk kihat a testünkre és érzelmi jóllétünkre is, mert minél “sikeresebbek” vagyunk az előbbiek felállításában, kiépítésében mi annál jobban beszorítjuk magunkat, ami nem más mint maga a szorongás, és mint már azt is számtalan helyen olvashattuk, hogy a szorongás mindenünket megszorongatja, befeszíti. Hogyan lehetne egy, a szorongás börtönében levő testtel szabadon élvezni bármit is? Paradoxon. 

A megoldás, ENGEDJÜK EL A RABOT. Az Autogén Tréning alapkövének tekinthető kifejezés, mely meghatározza annak folyamatát és kimenetelét is egyben. Mindezt testi-lelki-és szellemi szinten viszi véghez, melyet egy olyan felfedező utazáshoz hasonlíthatok, amit ugyan együtt teszünk meg, ahol én biztosítom magát az utazást és a kliensen múlik, hogy az mennyire mélyen lesz felfedező, kalandos, vagy inkább marad a kényelmes pihentető nézelődésnél, avagy testi szinten, ami kihat a lelki-és szellemi harmóniára, avagy a feszültségek oldása ekkor is megtörténik.      

“Freedom is not just a dream. It's there, on the other side of those fences we build all by ourselves.”(Instinct, 1999.)