Csak óvatosan azzal az önismerettel!

Az önismeret iránti igényünk olyan evolúciós program, amely segíti a túlélést. Ha felmérjük az erősforrásainkat és azt, hogy hol vannak a sebezhető pontjaink, tudatosabban létezhetünk a mindennapokban és kevésbé vagyunk kiszolgáltatottak. Ám az önismeret könnyen válhat feneketlen kúttá, amelyben könnyen elmerülhetünk, ha óvatlanul belepillantunk.

Kíváncsiak vagyunk. Mindenre, amihez közünk van. A környezetünkben lévő tárgyakra és a vonzáskörzetünkben lévő emberekre egyaránt. Mindent tudni akarunk róluk. Ám van valami, ami még ennél is jobban foglalkoztat minket: ez pedig mi magunk vagyunk. Az önismeret iránti olthatatlan vágyunk nem valami fura, terápiáért kiáltó nárcisztikus tünet, hanem minden bizonnyal velünk született „evolúciós program”. Saját határainknak, képességeinknek tudatában ugyanis viszonylag nagy esélyünk van a túlélésre. Legalábbis nagyobb, mintha fogalmunk sem volna arról, „mi, merre, hány méter”. Még a legszélsőségesebb helyzetekkel is könnyebben megbirkóznak azok, akik úgy ahogy, de tisztában vannak önmagukkal.

Az önismeret azonban csalfa egy dolog! Leginkább egy feneketlen kúthoz hasonlít. Minél mélyebbre merülünk benne, annál több feltáratlan területet látunk. Minden egyes megválaszolt kérdés további kérdéseket generál. Aki egyszer „rákap az ízére”, egy napon arra ébred, hogy non-stop önmagán töpreng, kétségbe esve próbálja értelmezni saját megnyilvánulásait, reakcióit, érzelmeit, sőt, egy idő után önkiszolgáló „gondolatrendőrségként” cenzúrázza is önmagát. Talán meglepőnek tűnhet, de az önismereti igényeink szinte észrevétlenül is függővé tehetnek minket. Könnyen belekerülhetünk egy olyan spirálba, amely újabb és újabb önismereti módszerek, megközelítések felé terel minket, elindítva bennünket egy végtelen és sehova nem vezető úton.
Persze, szükség van az önismeretre, ehhez aligha fér kétség, de nem árt itt sem a mértékletesség! Azok, akiket „beszippant” ez a fajta tudásvágy, akár úgy is viselkedhetnek, mint a legtöbb függő. A „szerhasználókhoz” hasonlóan ők is minden idejüket, pénzüket, fizikai és mentális energiájukat erre szentelik, számos esetben a családi élet, a munka és a barátok rovására. És miközben egyre csak hajtják magukat előre az önismeret mind izgalmasabbá és mind gyötrőbbé váló útján, nem veszik észre, hogy lemaradnak az önismeret legegyszerűbb módjáról: a családi életről, a munka sikerekről (vagy éppen a kudarcokról) és a baráti kapcsolatokról. Ezek azok a tükrök ugyanis, amelyek időről időre megmutatják, kik is vagyunk voltaképp’.

A krízis, mint önismeret

Ugyan nem a legkellemesebb, mégis, a leghatásosabb módja önmagunk alaposabb megismerésének az, ha egyedül vagy segítséggel, megélünk egy-egy mélyebb krízist. A válság úgy viselkedik, mint egy profi mixer, aki szakszerűen összerázza az italt, gondosan elegyítve a mélyebben megbúvó és a felszínen lévő összetevőket. Hogy ez mit jelent az egyén szintjén? A lényeget tekintve azt, hogy radikálisan átalakul a gondolkodásunk, az addig fontosnak vélt értékek háttérbe kerülnek, míg a lényegtelennek tűnő dolgok a fókuszba kerülnek.

Az emberek többsége jellemzően akkor fordul pszichológushoz, amikor a saját, addig jól bevált megoldókészlete az adott helyzetben kevésnek bizonyul, amikor úgy érzi, hogy objektív, szakszerű navigálással képes csak kimászni a gödörből. A „terápiás szerződésben” ezekben az esetekben a krízis fel- és megoldása szerepel, ez az a cél, amiért a szakember és a kliens közös munkával szeretne elérni. Igen ám, de a válsághelyzettel való foglalkozás „mellékterméke” egy jó alapos önismeret is. Mondhatni, ez az „egyet fizet, kettőt kap” akció folytonosnak tekinthető a pszichológusnál. És ez így természetes.

A közös munka során a kliens számára egyértelművé válnak saját erősségei és gyenge, sebezhető pontjai, ezáltal csökken a kiszolgáltatottság-érzete, így a szorongása is. Ez önmagában garantálja az önbizalom növekedését, és azt, hogy az amúgy éppen súlyos krízist megélő, ahelyett, hogy összeroppanna a válság terhe alatt, főnix madár módjára újjászületik és erősebb lesz, mint korábban.

Nem csupán az akcidentális, vagyis véletlenszerű, váratlan krízisek, de az úgynevezett normatív, az életszakaszváltásokkal együtt járó válságok is alkalmasak arra, hogy közelebb kerüljünk önmagunkhoz. Függetlenül attól, hogy kérünk-e segítséget a helyzetünk megoldásához, vagy általában, a túléléshez, a krízisek óhatatlanul elmélyítik az önismeretet. Mivel rákényszerülünk arra, hogy a megszokottnál többet „figyeljünk befelé”, döntéseket kell hoznunk, amelyek fokozott önreflexióra sarkallnak. Aligha véletlen, hogy amikor valaki válságban van, jobban igényli azt, hogy egy kicsit egyedül legyen. A „kinti” zajok ugyanis könnyen megzavarják, befolyásolják a helyzet megoldását. Ez az önkéntes elvonulás (magába fordulás) pedig nem más, mint egy kis önismereti tréning.

Ilyenek vagyunk, és kész!

Mielőtt belevágunk bármiféle önismereti kurzusba, terápiába, vagy az önsegítő és „hogyan” könyvek begyűjtésébe, nem árt tudni, hogy az önismeret végső célja a változás előidézése. Korántsem a tudományos kíváncsiság hajtja az embereket önmaguk alaposabb megismerésére, hanem az a tudatos vagy tudattalan szándék, hogy az önismeret rögös útját bejárva, sikeresebbek, nyugodtabbak, de leginkább boldogabbak legyenek.
Az önismeret alapvetően három szinten segíti elő a hőn áhított változást. Néha pusztán az is elegendő, ha sikerül tudatosítani, mi miért történt a múltban, mi miért hat ránk úgy ahogy, és mi miért reagálunk a minket ért hatásokra, úgy ahogy. Ha ugyanis nem értjük, mi miért van, vagyis az összefüggések homályban maradnak, az szorongást okoz. Ezért van az, hogy már maga a megértés is félsikert eredményez.
A második szint az, amikor felismerjük, hogy vannak olyan tulajdonságaink, hiedelmeink, amelyek olyan erősen belénk égtek az évek alatt, hogy nincs az a pszichoterápia, amely képes volna mozdítani ezeket. Jobb híján tehát megbékélünk velük, és rezignált mosollyal az arcunkon konstatáljuk, ha ezek az „állandóságaink” éppen „szolgálatba helyezték magukat”. Ilyenek vagyunk, és kész.

Az önismeret harmadik szintje az, amivel úgymond „dolgozni lehet”. Amikor kristályosodnak, láthatóvá válnak azok az pszichés adottságaink, önsorsrontó sémáink, amelyek formálhatók. Ezek azok, amelyek az igazi változás útján elindítanak minket. Összességében akkor mondható eredményesnek az önismereti munka, ha ezeket a szinteket bejárjuk, vagyis tisztázzuk magunkban, magunkkal, hogy a mindennapi „működéseinknek” melyek azok a mozgatórugói, amelyeket tudomásul kell venni, úgy, ahogy vannak, és melyek azok, amelyek módosíthatók, finomíthatók. Ám a legfontosabb része az önismeretnek, ha ezt a kettőt meg tudjuk különböztetni egymástól. Ez az a pont, amelyhez nem árt szakember segítségét igénybe venni.

Az önismeret csapdájában

Irvin Yalom pszichiáter, író igencsak renitensnek számít. Már ami az önismerettel kapcsolatos felfogását illeti. Nem túl hízelgően „iatrogén (orvosi kezelésből származó szövődmény – szerk.) múmiáknak” nevezi azokat a pacienseket, akik annyira előrehaladottak az önismereti munkában, hogy a túlzott tudatosságuk miatt már képtelenek spontán módon viselkedni, reagálni.

A legfontosabb kérdés tehát az, hogy vajon hol az a határ, ahol érdemes megállni az önismereti „kalandtúrában”. Nincs általános recept. Csak annyi biztos, hogy mindaddig, amíg a saját magunk felé vezető úton haladva nem bicsaklik meg a lábunk, nem jelentkeznek a függőség jelei, és a társas kapcsolatokban nem történik radikális, negatív változás, addig nincs baj. A probléma viszont az, hogy az önismeretben való elmerülés – akárcsak a mélytengeri búvároknál – könnyen okozhat mélységmámort. Ez az az állapot, amikor már nehéz megkülönböztetni az illúziót a valóságtól, vagyis megszűnik a realitásérzet. Így viszont egy bizonyos szinten túl képtelenek leszünk megfogalmazni magunknak, hogy eredetileg miért is vágtunk bele az önismeretbe. És mivel ez így van, félő, hogy egy óvatlan pillantást vetünk csak az önismeret feneketlen kútjába, amely magával ránt minket. Innen már nemigen van visszaút. Éppen ezért célszerű, ha előre határozottan kijelöljük az elérendő célokat. Ha szükséges, jegyezzük fel egy papírra, hogy milyen kérdésekre akarunk választ, és ha megvan, akkor felhagyunk az önreflexióval.

A főszabály, hogy az önismeret is olyan, mint az alkohol: kis mértékben gyógyszer, nagy mértékben viszont függőséget okozó méreg. Nem árt tehát az óvatosság!