Bocsánat, hogy jól vagyok!

Karantények, avagy lelkifröccs sok szódával 1. rész

Hát elérkezett az idő. Én is beállok a sorba: karanténsorozatot indítok. Teszem ezt egyrészt önzésből (igen, én is szorongok és az írás az egyik legjobb „oldószer”), másrészt, mert titkon azt remélem, hogy ezzel a kis „trollkodással” segíteni tudok. Ha másban nem, talán abban, hogy aki akar, meglelje a kiutat a számtalan jótanács, intelem, instrukció és egyebek alkotta labirintusból. Mielőtt a jószándék pokolba vezetne…

Nemrégiben egy ismerősömnek meghalt a férje. A gyászhír bejelentését követően a közösségi oldalát ellepték az ilyenkor szokásos részvétnyilvánítások, sajnálkozó és együttérző üzenetek. Néhány nap elteltével az özvegy azt írta: „Köszönöm, jól vagyok. Nagyon jól. Tudjátok, az én Bélám nem volt egy jó ember. A házasságunk csapnivaló volt, de gyáva voltam, hogy kiszálljak…” Ezután hosszasan sorolta, miként tervezi átalakítani a lakását. És az életét.
És hogy ez miről jutott eszembe? Arról, hogy nem egy és nem két emberrel beszéltem mostanában, aki szinte bocsánatot kért azért, mert nem szorong, nem pánikol, sőt, még a depresszió jeleit sem véli felfedezni önmagán. A dolog szépséghibája, hogy mindezért bűntudata van. Ez az egyetlen apróság, ami zavarja. 

Valamiféle hallgatólagos közmegegyezés alapján nemzeti minimum, kötelező elvárás lett a mindent átható lehangoltság és kétségbeesés. Globális gyász. Trauma. Így, nagy t-vel! Magától értetődő, hogy mindenki, aki él és mozog, egyformán érezze rosszul magát! Ezt sulykolják a különböző rádió- és tévéműsorokban, ettől hangos a facebook.

Mostanában nem élünk, hanem túlélünk. Ki-ki a maga módján. Vannak, akik kreatívkodásba ölik a felgyülemlett energiájukat, és már a tizenhetedik karantén-kenyeret próbálják megsütni, lefotózni és megosztani a közösségi oldalakon, de – mivel sosem csináltak ilyet korábban – egyre mérgesebben gyúrják és dagasztják a tésztát, amitől persze még rosszabb lesz a kedvük, de hát ők nem olyanok, akik csak úgy feladják, ezért csak azért is nekigyürkőznek az újabb és újabb kísérletnek, egészen addig, amíg annyira frusztráltakká nem válnak, hogy valóban megtapasztalják önmagukon a depresszió csalhatatlan jeleit.

Vannak, akikből a járvány a legjobbat hozta a felszínre. Teréz Anya módjára non-stop azt lesik, hol, hogyan és kinek lehet segíteni. Legyen szó bevásárlásról, favágásról, adakozásról, ebédfőzésről és bármiféle önkénteskedésről. Nem elírás, valóban azt keresik úton-útfélen, hol van módjuk kiélni a jótékonykodási késztetéseiket és nem az a lényeg, hol kellene (!) segíteni. Elvégre tudott dolog: jónak lenni jó. És ez valóban így is van. Csak éppen nem mindig úgy, ahogy elsőre gondolnánk… A jótékonykodás legalább annyira fontos, ha nem fontosabb annak, aki adja, mint annak, aki kapja. A kéretlen segítségről és az önkéntes lelkisegélyről a későbbiekben (egy külön posztban) még szó lesz…

És vannak, akik sajátos missziójuknak tartják, hogy meggyőzzenek másokat. Például arról, hogy ha igazán akarjuk, meg összefogunk, akkor sikerülhet… De mi is? És egyáltalán, miért is kéne most annyira nagyon összefognunk? Minél többet tolják az arcunkba, hogy most aztán soha nem látott szükség van egymás támogatására, annál inkább elhisszük, hogy baj van. Még akkor is, ha nincs. Legalábbis nálunk nincs. Akárcsak a tüske a köröm alatt, úgy hatnak ránk ezek a jószándékba csomagolt jajveszékelések. Eleinte legyintünk rájuk, mondván, minket nem érint. Aztán akarva-akaratlan befészkeli az agyunkba magát a gondolat: ha körülöttünk mindenki vészharangot kongat és pánikol, talán mégis baj lehet?

Az ember, mint olyan, fogékonyabb a negatív információkra, mint az örömhírekre. Ennek evolúciós oka, hogy azok esélyesebbek a túlélésre, akik hamarabb észreveszik a közelgő veszélyt. Így aztán még a vírusra és a vírus miatti pánikra immunisak is viszonylag hamar elkezdenek aggódni, aztán szorongani. A szorongás következtében pedig egyre kevésbé képesek a még megmaradt munkájukra koncentrálni, a home office-ba kényszerült családtagjaikkal is egyre ingerültebben kommunikálnak. Így aztán záros határidőn belül tényleg okuk lesz az aggodalomra, hiszen a romló munkateljesítmény könnyen vezethet az amúgy biztosnak tűnő állás elvesztéséhez, a konfliktusoknak pedig könnyen lehet szakítás és válás a vége. Na, ekkor már tényleg van ok az aggodalomra, sőt, a pánik is megengedett!

Mégis (szerencsére) vannak még néhányan, akik képesek arra, hogy elvonatkoztassanak. Ők azok, akik ugyan látják, tudják, mi van a világban, a szűkebb-tágabb környezetükben, ám ennek dacára nem vesztették el az alkatukból adódó optimizmusukat és pozitív hozzáállásukat. Sőt, vannak olyanok is, akik – személyiségükből fakadóan – az átlagnál könnyebben és gyorsabban alkalmazkodnak a változásokhoz, az új kihívásokhoz. Számukra a krízis nem válság, hanem lehetőség. Ráadásul egy olyan lehetőség, amelyben megmutathatják, mit tudnak.

Nem kiváltság, de nem is szégyellnivaló, ha valaki ilyen. Merjen vidám lenni és merjen optimizmussal tekinteni a jövőbe!

És ne kérjen bocsánatot azért, hogy ő köszöni, jól van!