Beszélgetve szeretni és szeretve beszélgetni, azaz a családon belüli kommunikációról.

     Vajon miért van, hogy sajnos még családon belül is ritkaság az igazi mély és őszinte kapcsolat. Több kliensem is arra panaszkodik, hogy nincs mély kapcsolata családjával, amitől, még ha csak tudat alatt is, de  nagyon szenvednek. Mindennapjaink a kommunikáción alapulnak úgy mikrokörnyezetünkben, családunk körében, mint a tágabb társadalmi kapcsolataink szintjén. Hatalmas erő rejlik benne, amit nem tanítanak meg használni, így ne is csodálkozzunk rajta, hogy az emberek többsége nem tud jól kommunikálni. Nézzük meg közelebbről, hogyan lehetne pár egyszerű lépéssel úgy hatékonyabbá tenni a kommunikációt, hogy az segítse közeli hozzátartozóinkkal való kapcsolatunk elmélyülését.

     Első lépés az elfogadás. Ha őszintén elfogadom a másikat önnön valójában, akkor teret adok neki arra, hogy  igazán önmaga lehessen a kapcsolatunkban, őszintén megélhesse velem önmagát és Ő is viszonozza ugyanazt az elfogadást felém, ami immár lehetőség mindkét fél számára a kibontakozásra, fejlődésre és az őszinte szeretet megélésére. Az elfogadás olyan, mint a leggazdagabb termőtalaj, ami megadja az elültetett magocskának a fejlődéséhez szükséges legideálisabb feltételeket. 

     Legyen az gyerek vagy házastárs, mi azt a csomagot hozzuk magunkban, génjeinkben, hogy idomítsuk a környezetünket magunkhoz, ide értve az embereket is. Ez az el nem fogadás alapja, ami egy ördögi körbe fejti ki hatását: minél közelebbi és fontosabb a személy, mi annál nagyobb hatással szeretnénk lenni viselkedésére, gondolkodására és érzelmeire, tehát annál nagyobb az el nem fogadás. Ha valaki van olyan szerencsés, hogy elég távoli ahhoz, hogy hidegen hagy minket mit, miért és hogyan csinál, akkor inkább elfogadjuk azt, és nem próbálunk hatni rá. Ez az alapja az el nem fogadás nyelvének, amit a legtöbb szülő és házastárs is alkalmaz. Az el nem fogadás bezárkózást, elhidegülést és védekezést vált ki a másokból, míg az elfogadás őszinte megnyilatkozást és mély kapcsolatra való vágyat.

     Most, hogy már értjük miként ássuk alá, elsősorban közeli kapcsolatainkat, jöhet az elfogadás gyakorlása.  Ha szeretnénk tudni, mi történik élettársunkkal vagy gyermekünkkel hétköznapjaiban, akkor értő füllel kell meghallgatnunk őket. Elsősorban ott csúszik el a beszélgetés, hogy egyből tanácsot szeretnénk adni, kritizálunk vagy nem vesszük komolyan a másik fél érzéseit, gondolatait, pedig sokszor ”csak” arra van szükség, hogy hallgassuk meg a másikat nyitott szívvel. Valóban nem mindíg azt halljuk, amit szeretnénk, de az elfogadás ott kezdődik, hogy mindannyian mások vagyunk, még saját gyermekeink is, akiktől nem mellékesen mi is sokat tanulhatunk. Ha már ennyire ragaszkodunk a váloztatáshoz, akkor kezdjük magunkon. Változtassunk önnön hozzáállásunkon és mostantól forduljunk elfogadással és őszinte kíváncsisággal szeretteinkhez, csodálkozzunk rá, hogy Ők miként gondolkoznak, éreznek. Emlékezzünk vissza, amikor párunkkal való megismerkedésünk elején mindent szerettünk volna tudni róla, illetve úgy szerettük, ahogy volt. Szánjunk időt egymásra, hallgassuk meg egymást, mondjuk el gondolatainkat és érzéseinket, mert csak így érthetjük meg, mit miért is tesz a másik. Tegyük ezt gyermekeinkkel is, mert így tudhatjuk milyen is az ő kis életük, hol vannak elakadásaik és ezzel megadjuk számukra az érzést, hogy számíthatnak ránk. Egy szülő sem boldog, ha elhidegül gyermekétől és már azt sem tudja az merre jár és mi történik vele. 

Most arra kérem a kedve olvasót, hogy nézze meg a következő listát, és gondolkozzon el, hogy milyen gyakran használja ezen reakciókat: utasítás, parancsolás, figyelmeztetés, fenyegetés, prédikálás, moralizálás, tanács, megoldási javaslatok (ez csak és kizárólag ha kérik!), kioktatás, logikai érvelés, ítélkezés, kritizálás, hibáztatás, dícséret, egyetérzés, kifigurázás, megbélyegzés, értelmezés, elemzés, diagnosztizálás, megerősítés, együttérzés, vígasztalás, vizsgálódás, kérdezősködés, faggatózás, elterelés, humorizálás és visszavonulás.  

Ezek a tipikus helytelen kommunkikációs reakcióink, tehát láthatjuk sok munka vár ránk, ha ezeken változtatni szeretnénk. Ezen közlésssorompók helyett alkalmazzunk hívogatókat, amik megértést tükröznek és segítik a beszélgetés mélyítését, pl.: ”Értem!”, ”Tényleg?”, ”Mesélj erről!”,”Szívesen hallanék erről.”, ”Mondd tovább.”, ”Érdekelne mit gondolsz!”, Ühüm...”, ”Hogy volt ez...”, ”Érdekes!”, ”Aha.”, ”Ühüm.”, stb.. Amennyiben túl együgyűnek találnák ezeket, kérem először próbálják ki, de erre is hagyjunk időt, mert az eddigi beidegződések megváltoztatására mindkét fél részéről időre és türelemre van szükség.  Ha ezt követően elérünk egy olyan mélyebb pontra, ahol kéri a tanácsunkat, akkor természetesen elmondhatjuk, hogy mi mit tennénk, de semmiképpen ne erőltessük rá azt a másikra. A kommunikációs technikák tárháza messze nem merül ki az imént említettekben, ez csupán az alapokba való betekintésnek vehető. 

     Paradoxon módon az elfogadás a legjobb talaj a változáshoz is, mivel egy megengedő környezetben inkább van hajlandóság a változásra, mint ott, ahol nem fogadnak el annak, aki vagyok. Ezen az alapon működik a pszichológiai terápiás kapcsolat is, ahol a teraputa elfogadása az alapja a kliens változásának.