"Különös paradoxon az, hogy amikor elfogadom magamat olyannak, amilyen valójában vagyok, azután tudok változni” - mondja Carl Rogers, a humanisztikus pszichológia talán legjelentősebb képviselője. Valóban nagyon ellentétesnek tűnik ez a két folyamat. Hogyan fogadhatnám el magamat, ha annyi mindenben kéne fejlődnöm? Hogyan segít az bármin is, ha elfogadom, hogy önző vagyok, vagy épp magányos?
A kulcs az, hogy mit is jelent az elfogadás. Az önelfogadás pszichológiai értelemben az, ha nyitott vagyok és teret engedek az élményeknek és tapasztalatoknak, bármilyenek is legyenek. Lehetek dühös a szerelmemre. Lehetek szomorú vagy magányos akkor is, ha a szeretteim vesznek körül. Vágyhatok arra, hogy a legjobb barátomnak bár rosszabbul sikerült volna a vizsgája. Gondolhatom azt, hogy a gyerekem bár eltűnne csak néhány órára.
Ezek nehéz, fájdalmas érzések/gondolatok lehetnek, mégis fontos lehet, hogy megnyíljunk a számukra. Hogy ne rejtsük el őket (magunk elől) még akkor sem, ha ijesztő szembenézni velük. Ha képesek vagyunk erre a nehéz lépésre, csak akkor tudjuk majd megérteni és támogatni saját magunkat. Akkor leszünk képesek felfedezni, valójában mire is van szükségünk. Akkor nyílik meg előttünk a változás útja, hogy közelebb kerüljünk ahhoz a személyhez és ahhoz az élethez, amit valójában szeretnénk.
Kiemelt szakemberek a témában
-
Szalkai Réka
Pszichológus
-
-
-
-
-
-
-
Dengyel Kinga
Klinikai szakpszichológus, Környezetvédelmi szakpszichológus
-
-
Kiss-Tóth Petra
Pszichológus, Szervezet és vezetőfejlesztő és munkapszichológia szakpszichológus
Budapest és Pomáz
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
Komment írása