Az önmaga elől menekülő ember

„Már régen nem arról van szó, hogy egy embert betegségéből kivezessük; sokkal inkább arról, hogy elvezessük őt önnön igazságához”, vagyis kevésbé egy (diagnózis) felismerés helyessége, mint inkább a páciens vallomásának őszintesége a fontos. 

Az önmaga elől menekülő ember még nem áll készen igazságára – a szembenézésre –, s ennek jellemző megnyilvánulásai a következők lehetnek:

• Nem érzi szükségét, hogy életét, “sorsát” kézbe vegye, mert szerinte nem érdemes. Mondhatni, egyik napról a másikra él. Azt hiszi, hogy élete java még csak ezután jön, s közben már túl is van rajta. 
• „A sors hatalmába vetett tévhitéből” eredően felmenti magát “szabad és felelős léte” alól, méghozzá ember mivolta biológiai, pszichológiai és szociológiai determináltságára hivatkozva.  Fatalista viszonyulásából eredően hol az öröklődés, hol a környezet termékeként észleli magát, megfelejtkezve szellemi szabadságáról, és menekülve személyes felelőssége elől. Felelős lététől való félelmében pedig könnyedén idomítható akár vak engedelmességre, a hatalom és vezetés iránti »makacs hűségre« ”. De ami a legsajnálatosabb, hogy azzal mentegetőzik: „nem tőlem függ”. Ennek az “állapotnak” a meghaladása azzal kezdődik, amikor tudatosítjuk, hogy „egyetlen személy sem anonim, s minden helyzet történelmi, még ha csak a saját történelmünkre, megíratlan élettörténetünkre vonatkoztathatóan is.”
• Kollektivista gondolkodás. – Jellemzője az általánosító és felszínes ítélkezés, mely arra szolgál, hogy felmentse az egyént a személyes véleményalkotás felelőssége alól. Ahelyett, hogy önálló véleménye lenne, a vélemények “birtokolják” őt, az embert, aki eközben eltűnik a tömegben. „A kollektív vélemény jelszavakban kristályosodik ki. Ha nem lennének jelszavak, akkor a totalitárius általánosítások helyébe az léphetne, amire olyannyire szükség van: az egymást kiegészítő álláspontok integráltsága.”
• Fanatizmus. – Az ember ez esetben nem a saját személyiségét, hanem másokét – a másként gondolkodókét – ignorálja. „Egyetlenegy vonatkozásban nem ignorálja a fanatizmus a másik személyiségét: akkor, amikor gyűlöl - tudniillik személyesen gyűlöl.” A fanatikus számára a cél szentesíti az eszközt, ám ez a valóságban nem állja meg a helyét, mivel „az olyan embernek, aki számára minden csak eszköz a cél eléréséhez, a cél sem lehet szent. Akinek ugyanis minden eszköz megengedett, annak semmi sem szent.”

Az egzisztenciális terápiáknak “szándékában” áll az embert (pácienst) felriasztani léte iránti “könnyelműségéből”, hogy tudomásul vegye azt a veszélyt, hogy elszalaszthatja önmagát.  Mindez átmenetileg megnövekedett feszültséggel jár együtt, ám a fájdalommentesebb út ez esetben értelemben szegényebb  is lenne.