Az önazonosság kérdései fiatal felnőttkorban

Ki vagyok én - időről-időre felbukkanó kérdés mind művészeti produktumokban, kocsmai beszélgetésekben, vagy épp egy magunkra zárt szoba belsejében. Ehhez kapcsolódik (vagy tán ennek részhalmaza) az a kérdés, miszerint önazonosnak érzem-e azt az életet, amit éppen élek.  A következőkben ezzel az önazonosságélménnyel, illetve az ehhez kapcsolódó kérdésekkel foglalkozom majd a kapunyitás helyzetének tükrében.

Ahogyan a borítóképen látszik, ez a második része egy kapunyitási krízissel foglalkozó bejegyzés sorozatnak (az első rész ITT olvasható). A következő néhány bekezdés témája a fentebb említett önazonosság, autenticitás. Mi minden tapad ezen fogalmakoz az ember felnőtt életének első időszakában? Számomra címszavakban a következők: saját hang kialakulása, érdeklődés, motiváció, igények. Lépjünk hát közelebb ezekhez. 

Először is a motiváció és érdeklődés témakörével foglalkoznék. Miként az első bejegyzésben is írtam, a középiskola végével ott találja magát az ember, hogy a következő egészen bizonyos és szükségszerű pont az életében a halál. A kettő közti idő kitöltése (kisebb-nagyobb mértékben) rajta múlik. Saját magának lesz lehetősége keresni és megtalálni azokat az ügyeket, melyekhez gravitál, melyek adnak számára. Persze nagy a zaj (szülői és társadalmi elvárások, belsővé tett kötelezettségélmények), ami nehézzé teszi, vagy legalábbis nehézzé teheti a fentebb említettekre való ráakadást. Gyakorta ragadnak emberek pl. az első egyetemükön, amiről pedig idejekorán észlelik, hogy nem mozgatja meg őket, ezzel pedig a későbbiekben rengeteg nyögve nyelt órát okoznak önmaguknak. Persze nem azt gondolom, hogy konstans önmegvalósításban létezik egy boldog ember, léteznek kompromisszumok, muszáj munkák a vágyakért, ám mikor körülnézünk, számos olyan életet láthatunk, melyekben a vágyaitól elszakadottnak látszik a benne élő. 

Igények. Számos aspektusa lehet a témakörnek, most a társas viszonyok szempontjából nézünk rá (leszámítva a párkapcsolati részt, amelyről egy külön bejegyzésben lesz szó). Ám ezelőtt: Miképpen is kapcsolódik össze az igény és az önazonosság? Azt hiszem, valahogy úgy, hogy elkezdem(-e) látni, hogy mire van szükségem ahhoz, hogy jól érezzem magam egy társas közegben. Az ember középiskolás éveiben bizonyos értelmeben olyan, mint egy fa, vagy legalábbis olyannak érzékelheti a helyzetét, hiszen napról-napra össze van zárva ugyanazzal a társasággal, nincs mozgástere. Lehet persze klikkeket alakítani, de az egész determináltabb, mint a későbbiek. Talán ezért sok olyan helyzettel is találkozik szükségszerűen, amit leginkább túlélni próbál. Az érettségi után mintha csökkene ezen szükségszerű helyzetek száma, és egyre inkább saját maga felelős a találkozásaiért. Kikkel, milyen helyeken, milyen témákat feszegetve, milyen mélységekben barangolva, satöbbi. Mind-mind részben rajta múlik, legalábbis adott a határhúzás lehetősége, hogyha olyan helyzetben találja magát, amiben valójában nem szeretne részt venni. Persze ezen témában is számos nehézség lehet, ami pl. magányossággal járhat vagy a felszínesség üres élményéhez vezethet. 

Utolsó pontként következzék a saját hang kialakulásának kérdésköre. Ezt kétfelé bontanám, egyfelől a szülői házhoz való viszonyra, másfelől a középiskolai kortárs világban való műkődésmóddal kapcsolatos viszonyra. Kezdjük utóbbival. Gyakori élmény, hogy valamilyen szerepet (talán árnyaltabban fogalmazva: működésmódot) vesz fel az ember a középiskolás éveiben, ami a társas térben való eligazodását, a közösségbe való beilleszkedését igyekszik szolgálni (legalábbis javarészt). Miután az ember kikerül ebből a környezetből (a bejáratott közeg gravitációs mezőjéből), lehetősége lesz az eddigi külső és belső tapasztalatokkal foglalkozni. Olykor azon kaphatja magát, hogy már inkább hamiskás az a valamilyenség, amit ezidáig csinált, és új közegekben kezdeheti keresgélni a saját hangját. 

És ezen a ponton térnék át a másik szálra. Sokszor nem csupán a gimnáziumnak lesz vége az ember 18-20 éves korában, hanem a szülőkkel való együtt élésnek is. És a saját hang megtalálásában ez a távolság is megsegítheti az embert, a távolság, mely lehetőségert is teremt arra, hogy igazán foglalkozzon az ember az addig történtekkel. Mintákkal, történetekkel, hangulatokkal, melyeket otthonról visz magával tovább. És minél sokrétűbb a magunk történetével kialakított viszonyunk, annál autentikusabban is vagyunk képesek megszólalni. Minél kevesebb a szorongással leplezett tabu, fájdalom és düh a belsőnkben, annál több lehetőségünk lesz jelen lenni a minket aktuálisan körülvevő világban, és azzal valós viszonyba kerülni. 

És ezzel végére is értünk a címszavaknak, és mindannak, ami mögöttük volt (persze minden itt megemlített témára százszor hosszabban is lehetne bizonyára értekezni). Számos témakör került elő az önazonosság kapcsán, mely szükségszerűen része a kapunyitási időszaknak, és mely kihat az ember belső élményére az életével kapcsolatban. Legközelebb az emberi kapcsolódások kerülnek részletesebben górcső alá, végül pedig a párkapcsolatok működéséről való tanakodással zárul ez a minisorozat.