Amikor megtanuljuk, milyennek kellene lennünk – Rogers az inkongruenciáról

Amikor megtanuljuk, milyennek kellene lennünk – Rogers az inkongruenciáról

„Légy önmagad!” – gyakran halljuk ezt a tanácsot, mintha olyan egyszerű lenne eldönteni, kik is vagyunk valójában. Carl Rogers, a személyközpontú pszichológia egyik legfontosabb alakja szerint azonban már gyermekkorunktól kezdve megtanulhatjuk, hogy személyiségünk bizonyos részei elfogadhatóbbak, míg mások kevésbé azok. Így idővel eltávolodhatunk saját érzéseinktől, vágyainktól és tapasztalatainktól.

Rogers szerint az emberben természetes módon jelen van a fejlődésre, kibontakozásra irányuló törekvés, amelyet aktualizáló tendenciának nevezett. Gyermekként még nagyrészt közvetlen kapcsolatban vagyunk a saját tapasztalatainkkal: érezzük, ha valami jólesik, ha félünk, haragszunk, kíváncsiak vagyunk vagy éppen szomorúak. Ugyanakkor nagyon hamar megjelenik egy másik alapvető szükségletünk is: szeretnénk, hogy a számunkra fontos emberek szeressenek és elfogadjanak bennünket.

A probléma akkor kezdődhet, amikor ezt az elfogadást feltételekhez kötve tapasztaljuk meg.

„Akkor vagy jó gyerek, ha nem sírsz.”
„Ne haragudj anyára!”
„Büszke vagyok rád, amikor ötöst hozol.”
„Egy erős fiú nem fél.”
„Egy rendes kislány nem viselkedik így.”

Természetesen a nevelés elkerülhetetlenül együtt jár szabályokkal, határokkal és visszajelzésekkel. Rogers figyelme inkább arra irányult, mi történik akkor, ha a gyermek azt éli meg, hogy nemcsak a viselkedése, hanem az elfogadhatósága és szerethetősége is bizonyos feltételek teljesítésétől függ.

Ezekből alakulhatnak ki az úgynevezett értékfeltételek: belső szabályok arról, milyennek „kell” lennem ahhoz, hogy értékes és szerethető legyek.

A gyermek például valóban haragszik, ugyanakkor azt tanulja meg, hogy a harag elfogadhatatlan. Ahhoz, hogy megőrizze a számára fontos kapcsolatot és a magáról alkotott pozitív képet, fokozatosan megtanulhatja figyelmen kívül hagyni, eltorzítani vagy akár felismerhetetlenné tenni saját érzéseit.

Rogers ezt a helyzetet nevezi inkongruenciának: eltérés alakul ki aközött, amit az ember ténylegesen átél, és aközött, amit önmagáról gondol, illetve amit önmagában elfogadhatónak tart.

Így lehet valaki például mélyen bizonytalan, miközben úgy érzi, hogy neki mindig erősnek kell mutatkoznia. Lehet dühös, miközben önmagát kizárólag kedves és megértő emberként tudja elképzelni. Vágyhat közelségre, miközben azt tanulta meg, hogy másokra támaszkodni a gyengeség jele.

Minél nagyobb a távolság a megélt tapasztalat és az énkép között, annál több belső feszültség jelenhet meg.

Mit tud ezzel kezdeni a terápia?

Rogers számára a pszichoterápia lényegét nem elsősorban egy technika vagy módszer jelentette, hanem egy sajátos emberi kapcsolat.

Ennek három legismertebb összetevője a terapeuta hitelessége vagy kongruenciája, empatikus megértése és a kliens felé irányuló feltétel nélküli pozitív elfogadása.

A feltétel nélküli elfogadás nem azt jelenti, hogy a terapeuta mindennel egyetért, amit a kliens tesz. Nem a viselkedés feltétel nélküli helyesléséről van szó. Sokkal inkább arról az alapvető attitűdről, hogy a másik ember értékessége nem attól függ, milyen érzéseket, gondolatokat vagy belső konfliktusokat hoz be a terápiás térbe.

Éppen ez válhat gyógyítóvá.

Ha valaki hosszú éveken keresztül azt tanulta meg, hogy bizonyos részeit el kell rejtenie ahhoz, hogy kapcsolatban maradhasson másokkal, akkor különleges tapasztalat lehet egy olyan kapcsolat, amelyben lassan megélheti: akkor is elfogadható marad, amikor olyan oldalait mutatja meg, amelyeket korábban maga is nehezen tudott elfogadni.

A biztonságos terápiás kapcsolatban így egyre közelebb kerülhet saját tapasztalataihoz. Felismerhet olyan érzéseket, amelyeket korábban elutasított, pontosabban érzékelheti saját szükségleteit, és fokozatosan kevésbé kell ahhoz igazítania önmagát, hogy szerinte milyennek „kellene” lennie.

Rogers megközelítésében tehát a változás paradox módon nem abból indul ki, hogy a terapeuta meg akarja változtatni a másikat. Inkább olyan kapcsolatot próbál teremteni, amelyben a kliensnek egyre kevésbé szükséges elutasítania önmagát.

Az inkongruencia így fokozatosan csökkenhet: közelebb kerülhet egymáshoz az, amit az ember átél, amit önmagáról tud, és amit önmagában vállalni képes.

Talán ezért olyan radikális Rogers gondolata még ma is. A fejlődéshez nem mindig arra van szükségünk, hogy valaki megmondja, milyenné kellene válnunk. Néha éppen egy olyan kapcsolat teremti meg a változás lehetőségét, amelyben először tapasztalhatjuk meg igazán, hogy nem kell valaki másnak lennünk ahhoz, hogy elfogadhatóak legyünk.

Ha tovább olvasnál Rogerstől

Elsőként a Valakivé válni – A személyiség születése című könyvet ajánlom. Talán ez a legjobb belépési pont Rogers gondolkodásába: terápiáról, emberi kapcsolatokról, személyiségfejlődésről és arról ír benne, mit jelent egyre inkább önmagunkká válni.

Magyarul nemrég jelent meg az A létezés útján – Gondolatok a személyiség fejlődéséről és fejlesztéséről is, amely Rogers későbbi, személyesebb és filozofikusabb írásaiból ad válogatást. Annak lehet különösen érdekes, akit nemcsak a személyközpontú terápia, hanem a rogersi emberkép egésze is foglalkoztat.