Amikor hiába várunk bocsánatkérést a szüleinktől

Nem mindenkinek egyszerű és felhőtlen a kapcsolata a szüleivel. Sokunkban él a vágy, hogy egyszer talán elismerik a hibáikat, bocsánatot kérnek azért, amit elmulasztottak megadni, vagy ami fájt. Ahogy mélyül az önismeretünk, egyre tisztábban látjuk, mire lett volna szükségünk gyerekként – és mit nem tudtak megadni.

Ez fájdalmas tapasztalat: hiába vágyunk a megértésre, a szüleink nem mindig tudják vagy nem merik ezt megadni. Nem azért, mert nem szeretnek, hanem mert nem tartanak ott, ahol mi. Más életúttal, más önismereti háttérrel, sokszor kevesebb érzelmi eszközzel rendelkeznek. Mi már reflektálni tudunk, ők pedig védekeznek, tagadnak, bagatellizálnak – mert ez az a mód, ahogy túléltek, ahogy működni tudnak. Ilyen eszköztárat kaptak a szüleiktől.

És van olyan is, amikor a szülők bántalmazók voltak, veszélyeztették a gyereküket. Ez a poszt nem róluk szól, hanem azokról, akik nem rossz szándékból, hanem saját érzelmi és kapcsolati korlátaik miatt nem tudtak biztonságosabban jelen lenni.

Lehet könnyíteni a helyzeten? Vagy elviselhetőbbé tehetjük ezt? Vannak dolgok, amelyek segítenek. Biztos recept nincs, amely mindenkinél egyformán hatásos. Jöjjön most pár megoldási lehetőség, amely segítségünkre lehet.

Engedjük meg a gyászt magunknak. Gyászolni azt, amit nem kaptunk meg, elismerni ezek fájó hiányát.  Ismerjük fel és húzzuk meg határainkat. Ha egy szülő nem tudja vállalni a felelősséget, gyakran nekünk kell meghúznunk az érzelmi határainkat. Keressünk olyan kapcsolódásokat, ahol a szükségleteink érvényesek és kielégítődnek. A „választott család”, egy támogató partner, barát vagy terápiás kapcsolat pótolhatja azt a fajta érzelmi teret, amelyet gyerekként nem kaptunk meg. Engedjük meg magunknak az ambivalenciát. Hiszen lehet valakit szeretni úgy, hogy közben fáj, amit nem tudott megadni.

A gyógyulás lényege nem az, hogy a szüleink megváltoznak-e, hanem hogy mi hogyan tanulunk meg jobban kapcsolódni önmagunkhoz – és ezáltal másokhoz.