Ami nem öl meg, az megerősít? - avagy a magunk köré épített falak ára

Ki ne ismerné a mondást, még népszerű dalszövegek is duruzsolják a fülünkbe – de vajon tényleg igaz-e, hogy ami nem öl meg, az megerősít? 

Biztosan vannak helyzetek, amikor igen. A hozzám fordulók között azonban inkább azt látom, hogy a múltban megélt fájdalmak, csalódások, igazságtalanságok, amiből elképesztő erőket mozgatva, de sikerült felállni – az végső soron mégis csak „megölte” az elszenvedőjét. Mindjárt elmagyarázom részletesen.

30-as évei végén járó hölgy keres fel, nevezzük Ancsának – elmondása alapján motivációt veszített, kiégett, és a párkapcsolatában sincs jól, féltékeny, mindenhol azt látja, hogy mikor fogja a társa elárulni.

Ahogy elkezdjük feltárni az előzményeket, kiderül, hogy gyermekkorában érzelmileg elhanyagolták, továbbá az apja alkoholproblémáiból fakadó agressziója miatt ő és az anyja is többször voltak veszélyes helyzetekben. Érzések nélkül, tárgyilagosan meséli a fájdalmasabbnál fájdalmasabb példákat. De felállt belőle, mondja, és ma már nem néz vissza ezekre az eseményekre. Jelenlegi párkapcsolatában rendkívül féltékeny, amikor belép a szobába, és párja hirtelen oldalra teszi a telefonját, a legrosszabbra gondol – rengeteg vita van ebből, mondja hűvösen. A munkáját szerette korábban, sok sikerélménye volt, de nemrégiben egy nagyobb csalódás érte – jelenleg minden nap úgy megy be a munkahelyére, hogy csak teljen el a nap, egyáltalán nem érdekli, hogy közben mi történik, hisz úgy sincs az egésznek értelme.

Mi van mindennek a hátterében?

Ancsa gyermekkorában valós veszélyhelyzetet élt meg, rádadásul ezt épp az okozta, aki biztonságot kellett volna, hogy teremtsen számára – az édesapja. A kislány, annak érdekében, hogy érzelmileg túlélje ezt a rendkívüli megpróbáltatást, egy olyan védekezési mechanizmust alakított ki, amiben felhúzott maga köré egy falat. Ez a fal azóta is, minden egyes csalódásnál, bizalomvesztésnél tovább épült: bekerült egy tégla akkor, amikor az első szerelme elhagyta, amikor az iskolában igazságtalanul őt bűntették meg, amikor a munkahelyén a legjobbat adta, de azt mégsem értékelték – s lassan, az évek során a fal olyan magas lett, hogy már szinte alig tud valamit igazán érzékelni a külvilágból. Kívülről Ancsa terhelhető, megbízható, stabil nőnek tűnik – de ez csupán a fal, amit maga köré épített, ami mögött az a félelemmel teli kislány kucorog, aki mindennél jobban tart attól, hogy bántani fogják, elárulják, megcsalják. Ez szűrődik át a párkapcsolatába a féltékenységébe, érzékenységébe, amivel épp, hogy taszítja el magától a társát.

De akkor mi is a kiút, hogyan tud igaz lenni a mondás, hogy ami nem öl meg, az megerősít?

Az én véleményem az, hogy ami fájdalmat okoz az vagy tényleg „megöl”, de így maradunk életben, vagy megerősít, de nem minket, hanem a körülöttünk lévő falat, s így viszont lassan, érzelmileg elszigetelődve tényleg meghalunk. Mert ha bántottak, csalódást okoztak, igazságtalanul bántak velünk, arra a valós megoldás az, hogy együtt érzünk a saját fájdalmunkkal, kapcsolódunk magunkkal ebben a rossz érzésben, majd úgy döntünk, hogy megbocsátunk annak, aki ezt okozta. Ez nem jelenti azt, hogy benne kell maradnunk abban a helyzetben, de azt igen, hogy elengedjük azt a haragot, ami a fájdalom után érthető módon jelenik meg bennünk. Ha így teszünk, ebbe az elengedésbe egy kicsit bele fogunk halni, és végeredménybe nem erősebbek leszünk, hanem igaziak maradunk – puha szívvel, valódisággal, amihez lehet kapcsolódni, ami tud érezni, meg tudja élni az örömet és a szomorúságot is. 

A falak, amiket sokszor, sokan magunk köré építünk ehelyett, nem csak a fájdalomtól zárnak el látszólag – hanem minden jó érzéstől is. Itt az ideje, hogy lebontsuk őket, és identitásunk valódi építőköveiből rakjuk össze azt a verziónkat, aki valóságos, érző, aki kapcsolatra lett teremtve – falak nélkül, nyíltan, önazonosan.