Ami az emberi élettel jár: az önmegvalósulásra törekvés

Az elmúlt időben egyre inkább előtérbe került az önmegvalósítás kérdése. Ugyanakkor az a személyes benyomásom, hogy nem pontosan használják sokan a kifejezést, értem ezalatt azt, hogy nem a lényegét fogják meg. 

Olykor úgy észlelem, hogy az önmegvalósítást inkább mint egy lefestett élet képének hajhászását értjük, miközben - talán pont hogy ezzel szemben - így lehetne igazándiból - kvázi definíciószerűen - összefoglalni a fogalom tartalmát: önmegvalósítani annyi, mint hagyni hogy megvalósuljon az, ami belőlem következik, legyen az érzés, gondolat, vagy cselekvés.

Azt hiszem, az erre való törekvés egy fontos hajtóereje lehet az embernek. Mintha belénk volna kódolva a vágy arra, hogy érezhessük, gondolhassuk és csinálhassuk azt, ami éppen bennünk van. Hogy pontosan azok legyünk, amik éppen lenni tudunk - és a környezetünk így fogadjon el, sőt ezzel együtt szeressen is minket. 

Kissé elvontan hangozhat ez idáig, miközben egy végtelen praktikus dologról beszélünk: élhessünk meg örömöt, fájdalmat, szomorúságot az életben. Csinálhassuk valamilyen formában azt, ami fontos nekünk, amihez gravitálunk. Ne kelljen elfedni a rossz érzéseket, szabadjon foglalkozni a számunkra érdekes, minket megmozgató dolgokkal. 

Persze ez mind így leírva evidens ügynek tűnik, felmerülhet bennünk, hogy hát ez nyilvánvaló, ám e közben, mikor az ember magára, vagy a környezetére gondol, mintha mégiscsak azt látná, hogy innen-onnan különféle gátak kerülnek be a rendszerbe - ezekről a későbbiekben lesz majd szó. 

És mi van ha bekerülnek ezek az említett gátak a pszichés rendszerünkbe? Mint annyi mindenért, az önmegnemvalósulásért is megfizetjük a magunk árát - gyakran szürkeséggel, boldogtalansággal.

(Hogyha olvasnál a témában: főképp Carl Rogers írásait ajánlanám.)