Alapkellék a humorérzék? (Tényleg gyógyít a nevetés 2. rész)

A közfelfogás szerint valakinek vagy van, vagy nincs humorérzéke. Mint ahogy azt maga az elnevezés is sejteti, ez egy olyan adottság, képesség, amelyre nem lehet „gyúrni”. A köz felfogása ezúttal tévedésen alapul. Lényegét tekintve nincs olyan ember, akiben – ha csak minimálisan is, de ne volna hajlam a vicces helyzetek, a humoros történetek értésére és értékelésére.

Nem véletlenül szokás mondani, hogy „egy csecsemő számára minden vicc új”. Valóban, az újszülöttek egyenlő esélyekkel indulnak a „humorérzék” kialakításának útján. Mint valamennyi viselkedési formát, a nevetést (aminek az alapja a humorérzék megléte) is a családban tanuljuk. Ösztönösen követjük a mintát, amelyet a szüleink mutatnak. Ha kisgyerekként azt tapasztaljuk, hogy bizonyos helyzetekre nevetéssel reagálnak, mi is úgy fogunk a későbbiekben. Ezzel azonban „csupán” a humorérzékünk alappilléreit építjük fel, amelyet a későbbiekben igenis lehet fejleszteni.

Talán meglepőnek tűnik, de a humoristák (kabaré színészek, stand up comedy szereplői) a maguk szerénynek korántsem tekinthető eszközeivel képesek arra, hogy segítsenek fejleszteni a közönség humorérzékét. Ha ugyanis egy közösségben – például egy-egy dumaszínházi, avagy kabaré előadás alatt – tapasztaljuk, hogy a tömeg nevet, ösztönösen mi is így teszünk. Akkor is, ha netán az adott poént nem értettük. Ez esetben viszont próbáljuk megfejteni, vajon mi volt az az összefüggés, amit mások értettek, mi nem. Az ezen való önéntelen gondolkodással pedig jóval többet teszünk annál, mint hogy az adott poén kulcsát keresgéljük, végső soron nem teszünk mást, mint „humorra gyúrunk”. 

Az egy más kérdés, hogy tényleg vannak olyan viccek, helyzetek, amelyeken, ha megfeszülünk, akkor sem tudunk nevetni. Ilyenkor sincs ok az aggodalomra! Nem történik más, mint hogy megtapasztaljuk a „néplélek” sajátos megnyilvánulását. Minden ellenkező híresztelés dacára ugyanis létezik a nemzetkarakterológia, és annak „leágazásai”. És hogy ennek mi köze van a viccértéshez? Ezúttal viszonylag egyszerű a magyarázat: egy adott csoport, legyen az egy ország népe, avagy egy közösség, azonos múlttal, azonos történetekkel, azonos élményekkel, akkor a szóban forgó vicc poénját nagy eséllyel csak azok értik, akik az előzményeket is ismerik. Ezzel (is) van összefüggésben, ha egy-egy poént nem értünk vagy nem tartunk viccesnek.

Ami pedig általánosan a magyar humort illeti, hát az kissé olyan, mint a kacsacsőrű emlős. Akármilyen nehéz is kimondani (leírni), a magyarokkal kapcsolatban nem az egyedi humorunk az, amire elsőként asszociálnak a külföldiek. Mentségünkre szolgáljon, hogy – ha már néplélekről esett szó – alapvetően inkább panaszkodásra, a „félig üres pohár” szemléletre vagyunk kódolva. Ha igazuk van a nemzetkarakterológia kutatóinak, és valóban minden nép olyan, mint a himnusza, akkor bizony érthetővé válik sok minden. Például az, hogy sírva vígadunk. Itt kell gyorsan megjegyezni, hogy azért nincs okunk az aggodalomra! A panaszkodás, a „sírva vígadás” ugyanis előbb-utóbb ugyanazt a hatást eredményezi, mint a nevetés, vagyis oldja a feszültséget, megkönnyebbülést hoz.

És akkor a szőke nő…

A viccek célpontjai és főszereplői általában a tréfagyárosok pozíciójához képest két szélsőségből kerülnek ki. Jellemzően azokról szól, akik „lejjebb” helyezkednek el, vagyis szó szerint valamely kisebbség, avagy olyan csoport, amely valamilyen vélt vagy valós hendikeppel bír. A másik kedvelt célpont viszont a viccgyártók szemszögéből „érinthetetlenek”, a hatalom képviselői. Ide tartoznak a politikusok, a rendőrök, a tanárok.

Jóllehet, nem szép dolog viccelődni a nálunk gyengébbel, és nem szerencsés viccelődni azzal, akitől így vagy úgy, de függünk (és kissé tartunk), a tréfa hosszú távon és társadalmi szinten nemes célokat szolgál. Ez pedig nem más, mint az elfogadás. Ha a kisebbség tagjait fogalmazzuk bele a viccbe, óhatatlanul is megismerjük a (szub)kultúráját, szokásait, tehát – rendhagyó módon ugyan, de közelebb kerülünk hozzá. Ugyanezt tesszük tudattalanul akkor is, ha a „fölöttünk állók” a tréfáink főszereplői. Ekkor azt a feszültséget oldjuk, ami a kiszolgáltatottságunkból adódik. Lényegét tekintve mindkét szélsőséget így próbáljuk „közelebb hozni” magunkhoz, kiegyenlíteni az erőviszonyokat.

Mindezek tudatában Peterdi Pál filozófiai magaslatokat súroló gondolata immár egészen más értelmet nyer. A humor rugalmas gondolkodást eredményez, elfogadóvá, megértővé, végső soron empatikussá tesz, míg a humor hiánya (vagy annak tagadása) merev gondolkodást, kirekesztő magatartásra való hajlamot jelez. Akárhogy is, a humor célját és lényegét talán Milan Kundera ismerte fel legjobban. Ő azt vallotta: „Nevetni annyit jelent, mint mélységesen élni.” Nem késő kipróbálni, bárki bármikor elkezdheti!