Akkor érek valamit, ha dolgozom?

Van, aki nehezen pihen. Ha végre lenne egy szabad délutánja, rögtön keres valami feladatot. 

Másoknak nehéz segítséget kérniük. Inkább megoldják egyedül, még akkor is, ha közben teljesen kimerültek.

És vannak, akiknek egy hosszabb szabadság vagy akár egy nyugodtabb időszak kifejezetten kellemetlen érzéseket hoz felszínre. Mintha elveszítenék a kapaszkodót. 

Ilyenkor gyakran nem csak arról van szó, hogy valaki szeret aktív lenni. Előfordulhat, hogy valaki korán azt tanulta meg: akkor kap figyelmet, elismerést vagy szeretetet, ha hasznos. Ha segít. Ha jól teljesít. Ha nem okoz gondot. Ha erős és megbízható, bármi áron. 

Idővel ebből könnyen kialakulhat egy belső szabály:

„Akkor vagyok értékes, ha szükség van rám.”
„Akkor vagyok jó ember, ha adok valamit.”
„Akkor érek valamit, ha teljesítek.”

Csakhogy ennek ára van. Mert amikor éppen nincs feladat, nincs teljesítmény, nincs kinek segíteni, könnyen megjelenhet az üresség, a nyugtalanság vagy a bűntudat. 

Pedig az ember értékét nem csak az adja, amit csinál. Hanem az is, aki. A humora. A kíváncsisága. Az érzékenysége. Az értékrendje. Az, ahogyan jelen van mások életében. 

Mi segíthet?

Fontos, hogy a cél nem az, hogy lemondjunk a segítésről vagy a teljesítményről. Ezek értékes tulajdonságok. A kérdés az, hogy csak ezekből merítjük-e az önértékelésünket.

Segíthet időnként megállni és feltenni magunknak néhány kérdést:

Ki vagyok akkor, amikor éppen nem teljesítek?

Mit szeretek magamban a hasznosságomon kívül?

Milyen tulajdonságaimat értékelik mások?

Mi maradna belőlem, ha holnap elveszne ez a szerep?

A változás arról szól, hogy megtanulunk önmagunkra is ugyanazzal a figyelemmel tekinteni, mint amilyennel mások felé fordulunk.

És van, amikor ehhez segítségre is szükség lehet. Mert ha egész életünkben azt tanultuk, hogy az értékünket a teljesítményünk adja, akkor időbe telik megtapasztalni: attól még, hogy éppen pihenünk, segítséget kérünk vagy nem vagyunk hasznosak valakinek, ugyanúgy értékes emberek maradunk.