Vajon az őszinteségnek része az együttérzés?

Ahogy figyelem az eseményeket, feltűnt manapság, hogy divattá vált az őszinteségnek egy amolyan sajátos értelmezését alkalmazni emberi kapcsolatainkat illetően, sőt jutalmazzuk is azokat, akik élnek a kritikátlan és kontrollálatlan önfeltárás kemény eszközeivel. Ezekre az emberekre mondjuk gyakran, hogy ők olyan „őszinték” és példás magatartásukat nekünk is követni kéne. Eszerint: ha valamilyen érzés vagy gondolat feszül bennünk, akkor azt mondjuk ki nyugodtan az érintettnek, akár durván is, hiszen úgy őszinte.

Sokat elmélkedtem azon, hogy milyen hiedelmek állnak ennek a hozzáállásnak a hátterében és miként lehetne ezeket korrigálni.

A következők jutottak eszembe:

1. Ha valaki megbántódik az „őszinteségünkön”, akkor az attól lehet, hogy „betaláltunk”, vagyis rátapintottunk az igazságra.

Talán így van, talán nem. Ha a stílusunk az, ami bántóan hat, akkor különösen fontos lenne felismernünk szavaink erőszakosságát és a minősítő és éles megjegyzések helyett megtanulnunk a saját szükségleteinkről kommunikálni. Vegyük a másik esetet. Tegyük fel, hogy valóban fájó ponthoz értünk. Betaláltunk. Miért is reagálunk erre azzal a közhellyel, hogy „az igazság fáj”? Szerintem azért, mert innentől terhes lesz számunkra a másik ember, aki ettől a fájdalomtól elkezd sértetten, vagy indulatosan, vagy akár más módon számunkra kellemetlenül viselkedni és próbáljuk magunkat védeni attól a felelősségtől, amit következetesen hárítunk el a következő szintén jól hangzó bölcsességgel:

2. „Akinek nem inge, ne vegye magára.”

Ezt a hozzáállást önfejlesztő, önbizalmat erősítő célzattal megtartott előadáson is hallottam már hirdetni, ahol a segítő azt állította, hogyha ő őszinte a klienseivel és azok ezt magukra veszik, akkor az már nem az ő problémája. Mindenki tegye oda, amit mondd, ahova akarja. Nos, ezzel a felfogással én egyáltalán nem értek egyet. Ugyanis a pszichológus munkája általában pont arról szól, hogy a kliensek „magukra veszik, amit mondunk vagy teszünk velük” és különösen felelősek vagyunk azért, hogy ezt az érzelmi reaktivitást hogyan kezeljük a gyakorlatban. Ha a hozzánk segítségért forduló valamitől felfortyan, vagy megzuhan, akkor lényeges, hogy azt észrevegyük, és lehetőség szerint beemeljük témaként a segítő-segített kapcsolatba (természetesen persze csak akkor, ha tudunk vele mit kezdeni). Ugyanezt gondolom a való életről is. Persze, hogy nem elvárható, hogy terapeutát játszunk a nap huszonnégy órájában és mindenki „finom” lelkét óvjuk attól, hogy netalántán valami csúnyát találjunk mondani alanyunknak. Azonban, ha azzal a szöveggel állunk elő, hogy „akinek nem inge, ne vegye magára”, valójában azt állítjuk: nem vagyunk felelősek azért, ha a szavainkkal bántjuk a másik embert. Merthogy ezzel is árthatunk, nemcsak az öklünkkel. Figyeljünk oda arra, hogy kinél mivel „nyomjuk be a gombot” és legyünk annyira rugalmasak, hogyha megtehetjük, akkor segítsünk is kikapcsolni ezeket a bizonyos „programokat”, függően persze attól, hogy az ésszerűséget követve mekkora teher elbírására vagyunk alkalmasak.

3. Ha azt figyeljük másnak mi a jó, miközben próbálnánk őszinték lenni, akkor meg akarunk felelni és ettől megint csak hamissá válunk.

Ez tévedés. Az én alaptézisem inkább a következő: az őszinteség együttérzés nélkül csak bunkóság. Meg lehet fogalmazni szükségleteket úgy, hogy azok valós és hiteles tartalmat adjanak át, mégis teljes mértékben tekintetbe vegyék a másik fél esetleges állapotát. Egy emocionálisan intelligens személy egyik legelemibb tulajdonsága pont ez: sosem a másik emberről beszél, hanem mindig a saját érzéseiről és azokról a viselkedésekről, amiket felismerve, megsejtve a mögöttes motivációkat, valamiért nehezen elfogadhatónak tart.

4. Az őszinteség önmaga miatt fontos, hiszen olyan érték, amit képviselni kell

Nem, az őszinteség nem öncélú, nem magára irányul vissza, nem abban rejlik az értelme, hogy általa erősnek, hatalmasnak, keménynek, vagy tökös legénynek érzékeljük önmagunkat. Hanem azért van akkora szerepe, mert általa „valódi” kapcsolataink lehetnek. Sokan leragadnak az őszinteség „kamaszos” formájánál: "Jól megmondtam a magamét. Na most végre kiálltam az igazamért, kifejeztem a haragom, beolvastam neki, stb." Aki ezt vallja, az még az őszinteség elsajátításának egy "kezdetleges stádiumában" tart. Az őszinteség intimitást hoz létre, nem pedig azt rombolja. Hogyan lehet ezt elérni úgy, hogy közben empátiátlanok vagyunk azzal, akivel őszinték próbálunk lenni? Ha belevágtunk abba, hogy bevonjunk valakit a személyes világunkba és megmutassuk neki, hogyan hat ránk az, amit velünk tesz, akkor felelősek vagyunk azért, hogy beengedtük őt ebbe a térbe. Pontosan ezért nem mindegy az sem, hogy az őszinteség mit is szolgál pontosan. Pillanatnyi érdekeket, mellyel akár felértékelhetjük „vakmerőségünket”, hogy mennyire kardoskodtunk a bennünk lapuló érveink mellett?

A cél természetesen nem a hiteltelen finomkodás. Sokkal inkább az odafigyelés, hiszen még az is könnyen megeshet, hogy „őszinte megnyilvánulásunk” korántsem önálló és spontán késztetéseinkről, hanem a másik által belőlünk kiváltott impulzusainkról szól valójában.

Írta: 

Lázár Gergely

pszichológus