Üveges szemmel száguldva a világvége felé?

Rakéta csapódik a szomszédos ország felőlünk eső határához közel. Régi, biztosnak hitt szövetséges fészkelődik kényelmetlenül, és közben veszélyes helyzetbe sodorja Európát. Szinte hetente megdől a napi meleg rekord. Az aszály miatt az agráriumban sosem látott visszaesés tapasztalható. Újabb iskolai lövöldözés az Egyesült Államokban. Politikai mocskolódás, gazdasági kilátástalanság, lakhatási válság, megélhetési nehézségek, az államkassza mértéktelen kirablása. Az ismert világrend felbomlása.

Volt idő, amikor ezek a hírek egyenként is az idegeinket borzolták, hangos tiltakozást szítottak, beszédtémák voltak nap mint nap. Aggódtunk a holnapért, gondolkodtunk, hogyan tudnánk hatni vagy legalább változtatni. Lestük az újabb információ morzsákat, és lecsaptunk a még az olyan kétes helyről származó hírekre is mint a Facebook.

De mostanra szinte semmi. Sokaknak olyan érzése van, mintha egy rossz akciófilmben találtuk volna magunkat, amiben a főhős le akar szállni a repülővel, de kifogyóban az üzemanyag, befagyott a futómű, leszakadt az egyik szárny, akadozik a hajtómű, majd elmegy a világítás a kifutón. A moziban csak nevetünk, hogy „jajj, de gagyi...”. És a való életben?

Mert lassan tényleg ez a helyzet. Mintha le kellene vitorlázva szállni egy repülőről kidobott téglával. Egy darabig még élt a remény, hogy a hatalom birtokosai, akiket megválasztottak, mégiscsak előrelátóbbak, és ha fájni is fog, de elindítják a világot egy jobb, fenntartható irányba. De ehelyett azt látjuk, hogy az emberi gyarlóság és mohóság kézen fogta az ostobaságot, és hangosan viháncolva szökellnek az ötös osztályú tornádó közepe felé. Talán azt gondolják, mivel ők nagyon drágán megvásároltak egy ólom mellényt, majd az elég lesz? Vagy tudnak valamit, és kiélvezik az utolsó sétát? Ki tudja...

De bárhogy is legyen, közben mindenki, akit nem közvetlenül érintenek a legsúlyosabb katasztrófák (még), egyre fásultabbak, egyre érdektelenebbek, és mintha már csak a megszokás miatt mennének tovább.

Ezt a folyamatot már régóta ismerjük. Az idegrendszerünk nem bír el akármekkora terhet. Egy idő után csökken a reakciónk az ingerekre, majd teljesen meg is szűnik. És míg eleinte csak a kisebb intenzitású ingereket hagyjuk figyelmen kívül, ez idővel egyre növekszik. El lehet jutni arra a szintre is, amikor senki a füle botját sem mozdítja már akkor sem, amikor a szomszéd háza ég.

Talán jó lenne, ha nem jutnánk el egészen idáig. Hogy ezt elkerüljük, nagyon tudatosnak kell lennünk.

Néhány jó tanács, hogy ne égjen ki mindannyiunk agya:

• Ne olvassunk minden nap híreket. Semmiről nem maradunk le, ha csak 1-2 nappal később hallunk róluk. A nagyon fontosak pedig     úgyis megtalálnak mindenkit. A legjobb, ha maximum heti 2-3 napban foglalkozunk a világ eseményeivel. Pont elég.
• Figyeljünk rá, hogy minél többet töltsünk a digitális téren kívül. Azon kívül, hogy ott akaratlanul is beszivárognak     nem szükséges információk, még szükségtelenül terheljük a dopamin rendszerünket is.
• Minél többet találkozzunk a hozzánk közelállókkal.
• Amikor valakivel találkozunk, a saját életünkről és dolgainkról beszélgessünk.
• Mértékkel panaszkodjunk. Ha van lehetőségünk változtatni, cselekedjünk, de a panaszkodás nem csak hogy nem     segít, még a ventillálás révén a cselekvésre sarkalló belső feszültséget is elvezeti.
• Sportoljunk. Az endorfin a barátunk. Nagyjából 25 perc dinamikus sportolás után kezd termelődni az agyban.
• Változtassunk. Bármilyen kicsinek és jelentéktelennek tűnik egy ember változtatása, sosem az.

Szép ez a bolygó, és ha elég ügyesek leszünk, idővel még többeknek és még szebb lehet. De most bajban van. Próbáljunk együtt tenni azért, hogy jó irányba forduljanak a dolgok. Közben pedig vigyázzunk a saját elménk épségére is.