Úton az élet értelme felé - avagy egy új év margójára

Január eleje van, egy új év kezdete. A 2015-ös doboz egyelőre többé-kevésbé üres, előttünk a feladat, hogy kitöltsük. Új lehetőség, tiszta lap, a szárnyaló szabadság érzése vagy pedig valami diffúz szorongás az, ami erre a gondolatra elfog minket? Persze, bármikor lehetne új évet kezdeni, a kulturális konvencióktól függetlenül minden nap lehet egy új esély, sőt, tulajdonképpen minden perc az – máris dübörög keresztül rajtunk az oly’ sűrűn hallott és hangoztatott közhelyvonat. De mégis, ha csak pillanatokra is, de hatalmába kerít minket az a gyomorszorító érzés, hogy igenis felelősségünk van az életünk alakulásában, felelősek vagyunk azért, hogy az előttünk álló évet milyenné formáljuk. Ilyenkor év elején ezt a súlyt, a szabadság súlyát valahogy jobban érezzük.

Az egzisztenciális pszichológusok szerint (majdnem) minden neurózisunk, szorongásunk a halál árnyékában keletkezik. Rettegünk a saját halálunktól, szeretteink halálától és általában a halál gondolatától. Irvin D. Yalom szerint az emberek alapvető vágya, hogy ne kelljen meghalniuk, hogy ne legyenek elszigetelve egymástól, illetve, hogy úgy érezzék, létüknek értelme van.  Elméletét Egzisztenciális pszichoterápia című könyvében négy, úgynevezett létkérdés köré építi: ezek a halál, a szabadság, az elszigeteltség (a magánytól való félelem) és az értelemnélküliség. Az év eleji létkérdések kapcsán mi itt a szabadság és az értelemnélküliség kérdéseivel foglalkozunk. Persze a halál árnyéka mindenre rávetül, de a későbbiekben látni fogjuk, hogy mindezt éppúgy lehet áldásként, mint átokként értelmezni.

Kezdjük tehát a szabadsággal, amely Yalom felfogásában számos nyilvánvaló pozitívuma mellett tulajdonképpen nem más, mint a „saját életünkért vállalt felelősségtől való félelem”. Szabadok vagyunk, bizonyos értelemben szabadabbak, mint elődeink a közeli és távoli múlt során bármikor, szabadok vagyunk bármibe belekezdeni és bármin változtatni; akkor mégis mi ennyire nehéz? A szabadság Yalom szerint tehát magában hordozza a felelősséget – azt teszem, amit akarok, de onnantól kezdve, hogy azt a valamit én tettem, én választottam (nem pedig valami külső erő, véletlen vagy szerencse sodort arrafelé), felelős vagyok érte. A felelősség alkotás és azzal, hogy tudatában vagyunk saját felelősségünknek, megtettük az első lépést afelé, hogy megalkossuk sajátmagunkat, sorsunkat, életkörülményeinket, érzéseinket és bizonyos esetben saját szenvedésünket, nehézségeinket is. Mi hozzuk létre, mi teremtjük meg a világot, amiben élünk (mindenesetre az mindenképp rajtunk múlik, hogyan észleljük, mit szűrűnk ki a rendkívül sokféle „valóságból”, ami minket körülvesz), a saját létünk megalkotása a mi kezünkbe kerül. A híres egzisztencialista filozófus és író, Jean-Paul Sartre szerint „felelősek vagyunk a világért, de ezen túl teljes felelősséggel tartozunk saját életünkért és nem csak a cselekedeteinkért, hanem azért is, amit elmulasztunk megtenni”. Lassan érthetővé válik tehát a felelősség terhe, hogy miért olyan súlyos a szabadság és hogy miért gondoljuk fontosnak az éves listákat (na meg a bakancslistákat) – el ne felejtsünk megtenni valami fontosat! A szorongásunk tehát nem egyedi, ahogy a szabadság nyomán támadt szorongástól való minél gyorsabb szabadulás vágya sem (ezzel és a pszichoterápiás implikációkkal egy későbbi bejegyzésben foglalkozom majd). A szabadság felelősségének felvállalása és az, hogy hogyan állunk az általunk alkotott valósághoz, fontos kérdések, amelyek megválaszolása ilyenkor év elején aktuális lehet.

Második aktuális létkérdés az értelemnélküliség, amely nem más, mint félelem attól, hogy az életünknek nincs értelme, Isten, az univerzum vagy magasabb rendező elv számára lényegtelen, hogy éppen mi történik velünk. Ilyenkor tulajdonképpen a kontrollt veszítjük el, hiszen ami értelmetlen, az teljességgel kiszámíthatatlan, bejósolhatatlan, megfoghatatlan, sőt, utólag is magyarázhatatlan. Viktor Frankl szerint, aki az egzisztenciális pszichológia útját tulajdonképpen a saját szenvedésélményével törte, az értelemvágy, tehát az élet értelmének, céljának kutatása az ember alapvető motivációja. Az értelemkeresésben elakadtak számára kifejlesztette az úgynevezett logoterápiát (logos = értelem), amely a jövőre összpontosítva a páciens jövőbeli céljainak megfogalmazásában, megvalósításában segít. Frankl hangsúlyozza, hogy nem egy általános „életértelmét” keresünk, nem egyetlen kollektív célt, amely mindenki számára ugyanúgy a boldogságot hozza, hanem specifikus és egyedi értelmet és célokat. Az élet értelmének keresése egy fontos belső munka, amely sokszor feszültséggel jár, de erre a feszültségre Frankl szerint szükség van a mentális egészség fenntartásához, ugyanis a már elért és még elvégzendő dolgok közötti távolság az, amely a motivációs erőt adja a fejlődésre. Eszerint az embernek nem feszültségmentes állapotra van szüksége, hanem egy megfelelő, méltó célra, amely elérésére ez a feszültség ösztönözheti. És miután elérte, jöhet a következő optimális feszültség és a következő cél.

Frankl szerint napjainkban az unalom jobban veszélyeztet minket és több problémát okozhat, mint a kétségbeesés. Az unalom szerinte frusztrált értelemvágy jele lehet, az úgy nevezett egzisztenciális vákuumé, amely belső üresség érzéssel, az élet teljes és végleges értelmetlenségének érzésével jár.

De hogyan is találhatunk értelmet? A logoterápia három különböző módot javasol: az élet értelmét felfedezhetjük valamilyen művet alkotva, valami jelentőset cselekedve (a saját koordinátarendszerünkön belül); valamit tapasztalva, valakivel emberileg, a szeretet által egy mélyebb szinten találkozva (kapcsolódva); valamint az elkerülhetetlen szenvedéshez való hozzáállásunk révén. Ez utóbbi lényege, hogy a legreménytelenebb helyzetekben is megtaláljuk az értelmet, a jelentést, ami által a további fejlődés is elérhetővé válik. Frankl szerint a mulandóság segít az értelem megtalálásában, ugyanis felelőssé tesz minket életünkért, a cselekedeteinkért, a vissza nem térő pillanatok, lehetőségek kihasználásáért.

Milyen tanáccsal szolgálnak tehát nekünk az egzisztenciális pszichológusok így, az új év kapujában? Éljük meg a szabadságunkat a maga teljességében, repüljünk, akkor is, ha közben a gyomrunk összeszorul. Fogadjuk el szorongásainkat, feszültségeinket és tekintsünk rájuk olyan erőként, amelyek előrevisznek, ösztökélnek céljaink megvalósításában. Vállaljunk felelősséget az életünkért, a körülöttünk élőkért, döntéseinkért, cselekedeteinkért és azokért a dolgokért is, amelyeket elmulasztunk megtenni. Tudatosítsuk, keressük meg rövid és hosszú távú céljainkat, saját „életünkértelmét”. De azért ne legyünk túl szigorúak magunkhoz, ez az „értelem” nem kell, hogy feltétlenül érvényes legyen még hosszú évek múltán is (azt bízzuk a jövőbeli énünkre), már az is elég, ha 2015-re találunk valami olyat, amivel igazán mélyről és őszintén azonosulni tudunk és ami energiát ad a mindennapokhoz és a fejlődéshez. Most már előveheted a papírt és a tollat.

Boldog új évet!

Felhasznált irodalom:

Irvin D. Yalom (2004): Egzisztenciális pszichoterápia. Animula Kiadó, Budapest.

Viktor E. Frankl (2014): Mégis mondj igent az életre! – Egy pszichológus megéli a koncentrációs tábort. Jel Kiadó, Budapest.