Ultimátum

Nem a legszerencsésebb konfliktus megoldási kísérlet, mégis mindannyian adtunk és kaptunk már ultimátumot. De vajon ki és milyen helyzetekben fordul ehhez az erősen megkérdőjelezhető lezáráshoz?

Ultimátumot általában háromféle helyzetben szoktunk adni.

Az első akkor, amikor úgy érezzük, már minden puskaport ellőttünk egy konfliktusban, mégis úgy tűnik, nem dőlt el a mi javunkra a helyzet. Ez lehet akár egy gyereknevelési szituáció (ha nem játszol szépen, elveszem), vagy egy kapcsolati helyzetben (ha még egyszer találkozol az exeddel, már csak a holmijaidért gyere vissza). Bár tulajdonképpen akármilyen szituációnak lehet ez a lezárási kísérlete.

A második az, amikor kétségbeesetten fel akarjuk hívni a másik figyelmét arra, hogy ami történni készül, az számunkra nagyon nem elfogadható (ha visszaírsz az exednek, egy hétig nem szólok hozzád). Látható, hogy az ilyen helyzetek sem hagynak túl sok teret már a rendezésnek, de többnyire nem végleges „megoldással” fenyegetőznek.

A harmadik szituáció, amikor valójában nagyon félünk valaminek a bekövetkeztétől. Bár hasonlónak tűnik az előzőekhez, valójában nem feltétlenül racionális érvekkel alátámasztható az, amit el akarunk érni (ha elmész a karácsonyi vacsorára, már haza se gyere). Ez lehet egy FOMO (fear of missing out – kimaradástól való félelem) miatt, mert mi magunk nem vagyunk hivatalosak az adott eseményre, vagy valamiért gátoltak vagyunk (betegség). A lényeg, hogy más helyzetben nem lenne probléma az adott kiváltó ok, de most igen, mert mi magunk vagyunk olyan érzelmi állapotban, amin rontana az adott esemény bekövetkezése.

Összességében az ultimátumok sosem jó megoldások, mert jó eséllyel abban, aki kapja, dühöt és/vagy dacot vált ki. Ez ugyanis egy hiperdomináns helyzetet eredményez, amiben az utlimátumot adó kerül a „szülői” szerepbe, az aki kapja pedig a „gyermeki” szerepbe. Az efféle szituációk amúgy is mindenképp kerülendők, de azért néha akaratlanul is bele lehet ezekbe futni. Az ultimátum adása azonban garantáltan ezt fogja eredményezni.

A következmények pedig mindenképp kedvezőtlenek lesznek. Ha sikerrel átmegy az ultimátum, akkor biztosan nem társ viszonyról van szó. Ez egy alá-fölé rendeltséget eredményez. Van, aki számára ez egy kényelemes létezési forma, azonban legtöbbekből ösztönös eltávolodást vált ki. Ha nem jár sikerrel, akkor pedig vagy be kell következnie a fenyegetésnek, amit amúgy egyik fél sem akarna igazán, vagy onnantól az üres fenyegetőzés miatt a komolyan vehetősége fog csorbulni.

A megoldási javaslatom az olyan helyzetekre, amikor úgy érzi valaki, hogy ultimátumot kell adni az, hogy inkább arról beszéljen, hogy érezné magát, ha bekövetkezne az adott esemény (asszertív viselkedés). Ez alól természetesen a gyereknevelés kivétel, mert előfordul a kora gyermekkorban bőségesen olyan szituáció, amikor ez egy megfelelő megoldás.