Tökéletlen a testem, vagy csak test?

Nőként könnyen beleesünk abba a hibába, hogy túl nagy hangsúlyt fektetünk a külső szépségünkre, és közben alábecsüljük az értékeinket. Hiába vagyok okos és vicces és remek társaság, stb., ha nem elég szép az arcom / nem vagyok elég vékony / nem elég divatos a stílusom - ezért inkább elrejtem magam, nehogy túl sokan rám nézzenek, és észrevegyék, hogy nem is érdemes rám nézni. Számtalan alkalommal néztem már tükörbe csak azért, hogy elsoroljak magamnak minden hibát, ami feltűnt magamon - ez a kis szemölcs a nyakamnál, a sötét karikák a szemem alatt, a pattanások az államon, majd odébbálljak, letört önbizalmamat dédelgetve.

Szerencsére a jelenünkben már kisebb hangsúlyt kapnak a tökéletesség látszatát keltő instagram modellek és a diétát hirdető, többnyire genetikailag kevés zsírt visszatartó alkattal rendelkező influenszerek. Egyre több az olyan tartalomgyártó, akik éppen a tökéletlenségekre hívják fel a figyelmet, akik nem félnek az arcbőrük hibáit közelről megmutatni, vagy beszélni a mellbimbóikon növő szőrszálakról. Talán odáig már Te is eljutottál, hogy amikor a barátnőd azt mondja magára, hogy kövér, vagy ronda, vagy valami hasonló ostobaságot, akkor beszélsz neki a pozitív testképről és arról, hogy milyen káros dolog az önsanyargatás, elmondod mennyi mindent találsz rajta szépnek meg talán még azt is, hogy különben sem az az elsődleges feladata nőként, hogy folyton folyvást szép legyen. Még talán azt a kérdést is elkezded feszegetni, hogy mi is az, hogy kövér, és hogy miért kell ennek a szónak olyan negatívan csengnie a legtöbbünk fülében. De mi a helyzet olyankor, amikor a saját tükörképed szólal meg ugyanilyen degradáló módon önmagáról? Mit teszel akkor, amikor a saját belső hangod mond el Téged mindennek, ami nem szeretnél lenni? Olyankor a megértés és elfogadás hangjai valahogy erőtlenné és értelmetlenné válnak. Olyankor elmondjuk magunknak, hogy nekünk azért más, nekünk igazán tilos hízni még két kilót!

Az a nagyon érdekes jellegzetessége az ilyen önsanyargató gondolatoknak, hogy nem függenek attól, hogy éppen milyen is az a test, amiben élünk. Akinek megadatott az idősödés privilégiuma, az már valószínűleg tudja, hogy milyen könnyű az öt, tíz, húsz évvel ezelőtti énünket szépnek, csinosnak, vékonynak látni - olyannak látni, amilyennek sosem éreztük magunkat. “Jaj, húsz évesen olyan csinos voltam, milyen kár, hogy nem tudtam örülni neki!” Azt hiszem itt lesz egyértelmű, hogy ezek az önkritizáló gondolati zsákutcák mennyire nem arról szólnak, hogy valójában hogy nézünk ki.

A világ túlságosan is nagy figyelmet fordít a nők külsejére. Éppolyan lehetetlenek az elvárások a testünkkel, mint egyébként minden mással kapcsolatban - például hogy a testsúlyunk sose változzon pozitív irányba, mindig lefelé kell mennie (ami úgy ahogy van baromság, hiszen ebben az esetben szép lassan elfogynánk), de azért ne legyünk “csont és bőr” mert akkor elfúj minket a szél, ugye. Ha valakinek azt mondják, hogy fogyott, akkor az egy dicséret, ha pedig azt, hogy hízott, akkor az udvariatlanság - hogy miért kell ezeket a változásokat szóvá tenni, azt meg nem is tudjuk. Ha gyereket szülünk és az ne adj’ isten a testünkön is meglátszik, akkor “elengedtük magunkat”, ha vékonyak vagyunk a szülés előtt is és utána is, akkor meg mégis hogyan tudtunk gyereket szülni egyáltalán “ilyen keskeny csípővel”.

Kislány koromban rengeteget álmodoztam arról, hogy olyan szép legyek mint a disney mesék hercegnői, darázsderékkal (milyen érdekes kép…) és szépséges arccal, hibátlan bőrrel. Nekik nem lett kerekebb a pocakjuk azután, hogy ettek valamit, sosem ébredtek pufi arccal, és sosem lettek nyúzottak az alváshiánytól. De vajon miért ilyenek a disney hercegnők? Ma már nagyon törekszenek a realisztikusabb ábrázolásra, az eszközök is sokkal többre képesek, mégsem nagyon hasonlítanak a mesék rajzolt karakterei a valóságra. Az egyik oldala ennek nyilván a társadalom szépséggel kapcsolatos elvárásainak közvetítése - nagy, ártatlan szemek (a tágra nyílt szemek a bizalom jelzői), vékony derék, kerek idomok (khm, egy hatévesnek fontos ezt látnia ugye), és makulátlan arcbőr (meg mindenbőr, ha már itt tartunk) -, a másik viszont az az egyszerű tény, hogy a technika nem képes visszaadni az ilyen apró eltéréseket, nem képes ábrázolni egy valódi ember tökéletlenségeit. Egy gép számára ezek túlságosan bonyolult, túlságosan apró részletek, és a jelenlegi technika nem képes őket visszaadni. Túlságosan érdekesek és sokszínűek vagyunk ahhoz, hogy ez a filmvásznon reprodukálható legyen (még akkor is, amikor valódi embereket vesznek videóra)!

Képzeljünk el egy olyan világot, ahol az emberek között robotok élnek (mint a Westworldben), és sosem lehet tudni, hogy ki az aki igazi, és ki az, aki nem, és még olyan is akadhat, aki saját magáról sem tudja, hogy nem igazi ember. Micsoda megkönnyebbülést jelentene az a kis anyajegy a lábszárad belső oldalán, a melled alatt megjelenő szemölcs, a szemed alatti sötét karikák egy kialvatlan éjszaka után! Nincs az a mesterséges intelligencia, ami ezt reprodukálhatná.

Mi lenne, ha úgy tekintenénk ezekre a kis jelzésekre, mintha éppen átélnénk a gépek lázadását, és minden valódi emberi lény aki szembejön, megkönnyebbülést és örömet váltana ki belőlünk? Mi lenne, ha szeretettel köszöntenénk az aktuális furcsaságát a testünknek, és örömmel néznénk a tükörbe: hurrá, igazi vagyok!