Tényleg senkinek sincs kedve már dolgozni?

Az utóbbi időben egyre több helyen esik róla szó, hogy fogy a munkakedv. Eleinte a Z generációt „vádolták” ezzel, de mostanra egyre szélesebb körben elterjedt jelenségről van szó.

A kiégés és a kiábrándulás is nap mint nap előkerülő téma. A teljesítőképesség és a munkakedv is észrevehetően csökkent.

Mitől van ez? És meddig fenntartható ez az állapot?

Hogy mitől van, arról megoszlanak a vélemények. Én azt az álláspontot osztom, hogy két markáns téma ragadható meg, ami a leginkább segítette előidézni a mostani már lassan világméretű burnout járványt.

Az első ok gazdasági. Az elszabadult árak (nem a hivatalos inflációs adatra gondolok) egyre nehezebbé teszik a mindennapi megélhetést, és szinte minden bevásárlás újabb frusztráció és csalódás, hogy megint többet kell fizetni ugyanazért. Ezt az áremelkedést a fizetések csak a szerencsés keveseknek követik le, a többieknek marad az egyre dráguló valóság.

Az ingatlanárak pedig olyan irracionális mértékűre drágultak (szinte) mindenhol, hogy az átlag ember saját erőből meg sem kísérli már, hogy belevágjon egy otthon megszerezésébe. Lehet ezen hitelekkel úgymond segíteni, de mindenki látja a hitel mögötti súlyos valóságot. Évtizedeken keresztül egy olyan jelentős összegű havi kifizetéssel kell együtt élni, ami miatt állandó nyomás van rajtunk, hogy sokat KELL keresni. Hangoztathatjuk mi pszichológusok, hogy 8-10 évente egy legalább 6 hónapos regeneráló szabadságra mindenkinek el kellene mennie a mentális egészsége érdekében, de hát ez hol reális, amikor a havi fix költségek egy alacsonyabb fizetést egészében el is visznek.

Így ott tartunk mostanra, hogy sokakban tudatosult, egy kiszolgáltatott életet fog élni, és hacsak nem jut magasra a karrier létrán (ami értelemszerűen csak keveseknek sikerülhet), bele is ragad abba lényegében örökre.

A másik ok a jövő bizonytalansága. Könnyű belátni, hogy a szaporodó háborúk és az egyre nyilvánvalóbb klíma katasztrófa árnyékában senki nem lát előre, és mostanra már nem is nagyon tud vagy mer tervezni. Nem terveznek családot, csak élik legtöbben a hétköznapokat, amik viszont egyre szűkösebbek a gazdasági okok miatt.

Nem kell Nobel-díjas közgazdásznak lenni ahhoz, hogy az elmúlt öt év tendenciáját nézve azt gondoljuk, ha nem lesz jelentős változás, a következő évek egyre nehezebbek lesznek, és úgy 5-10 év múlva elérünk arra a holtpontra, ahol már csak a legszükségesebbekre lesz elegendő a bevételünk.

Véleményem szerint, ez a két nagyobb téma, a hozzájuk tartozó problémákkal együtt, ami miatt az emberekből kiveszett a munkakedv. Mert már senkinek nincs ereje elhinni a cégek és a szervezetfejlesztő coachok „bullshit” szövegeit. Mindenki látja, hogy ez az út nem jó irányba visz.

De akkor mit lehet tenni? Olyan nagyon örülnék, ha lenne válaszom. Legalábbis arra nincs, hogyan lehet a gazdasági zsákutcából kiutat találni.

Arra viszont van, hogyan lehet elviselhetőbbé tenni a jelenlegi helyzetet. Újra fel kellene fedeznünk az offline szociális kapcsolatokat. Mert abban rejlik az erőnk. Az emberek mindig csak úgy tudtak kikeveredni a legnehezebb és legreménytelenebb helyzetből is, hogy összekapaszkodtak, támogatták egymást, és együtt egy irányba elindultak. Ehhez szükség van arra is, hogy mindenki nagyon tudatosan vissza vegyen a virtuális életvitelből: social media, videó megosztók, streaming zombulás, AI chat...

Óriási emocionális erő van abban, ha személyesen találkozunk másokkal; elmegyünk kirándulni, kiülünk a parkba egy pokrócra kártyázni, vagy megiszunk egy bambit valamelyik bringás pihenőnél. Ezek olyan élmények, amelyek valóban feltöltenek, ki tudnak rántani a hétköznapokból, és épp ezáltal tudunk majd újszerű ötletekkel előállni. Ami pedig még fontosabb, a minőségi szociális kapcsolódás erősíti legjobban a pszichés ellenállásunkat és fokozza a boldogság érzetünket.

Rövid távon a barátainkkal tudunk kapcsolódni, de idővel és növekedéssel újra létre tudnak jönni valódi közösségek, ahol az emberek egymást támogatva, területi innovációkkal, a helyi igényeknek megfelelően képesek megküzdeni az előttünk álló nehézségekkel.