Te is utálsz sportolni?

Ugyan nem tartozik éppen a „sztár” témák közé, hiszen a kultúránkban a nem-sportolás lustaságként van elkönyvelve, nagyon sokan nem szeretnek, vagy egyenesen utálnak sportolni – amivel nyilván nem mondtam újat. Mindannyian szeretünk úgy tenni, mintha az életünk abszolút rendben lenne, különösen, amikor úgy érezzük, hogy valaki ítéletet alkot felettünk, és nem feltétlenül arról fogunk beszélni, hogy mennyire utálunk sportolni, mert nem szeretnénk, hogy lefelé nézzenek ránk – de attól még igaz.

Már csak az a kérdés, hogy miért van az, hogy a testmozgás, ami olyan végtelenül természetes része az életnek, és amire olyan nagy szüksége van mind az izmainknak, mind a csontozatunknak, ízületeinknek, mint az elménknek... szóval kb. minden porcikánknak, az egy feladat, egy nehézség, egy „utálom” dolog lehet, amit azok a bizonyos porcikák kollektíve elutasítanak?? Valamiért abból a hiedelemből operálunk társadalmi szinten is, hogy ami „egészséges”, meg „természetes”, meg „jót tesz”, azt olyan nehéz megcsinálni, azt sosem akarjuk igazából, és ez az a dolog, amire rá kell vennie magát az embernek. Az egészséges életmódot valami olyasminek tekintjük, amihez egy csomó akaraterő kell, aki csinálja, az sem élvezi, és aki mégis, az valamilyen csodabogár lehet csak. 

Én meg vagyok róla győződve, hogy a mozgás nem tehet semmiről. Ami tehet, az a sok rárakódott hiedelem, a felsőbbrendűség kommunikálása azokkal kapcsolatban, akik sportolnak, a pihenés tabusítása, a sportolás módjának kapitalizálása (pl. csak úgy tudok jógázni, ha van hozzá cuki szettem ami passzol színben, ami más szavakkal azt jelenti, hogy csak az jógázhat, akinek van pénze egy csomó esztétikus és egyben felesleges ruhadarabra), illetve az a nagyon sajnálatos fogalomkapcsolódás, hogy mozogni azért szoktunk, hogy vékonyabbak és „szebbek” legyünk.  Meg vagyok győződve arról is, hogy igazából nem szükséges az egészséges dolgokra kényszeríteni magunkat. Tud az menni magától is, könnyen, és örömmel. Csak nem így! 

Ameddig a testmozgás gondolata rögtön előhívja azt a hiedelmet is, hogy mivel én (még) nem sportolok rendszeresen, kevesebbet érek, mint azok a másik emberek akik sportolnak, hogy mivel nincs kedvem hozzá most, én biztosan lusta ember vagyok, és hogy mivel egészséges dolgot tervezek épp tenni, ami jót tesz nekem, ezért biztosan nem is leszkedvem hozzá, addig igazán nincs mit csodálkozni azon, hogy nehezen megy. Nekem biztosan összeszorult a gyomrom és elment a kedvem mindenfajta mozgástól, ahogy ezt leírtam. Szóval elképzelhető, hogy célszerű lenne helyette valami más dolgokat gondolni, amikor testmozgásra adjuk a fejünket. 

Amikor legközelebb megpróbálkozol, hogy elindulj a sportemberré válás útján (viccelek, de azért kicsit nem is, mert valójában nagyon sokan várunk teljes identitáscserét attól, hogy egyszer betesszük a lábunkat egy konditerembe), gondolj arra, hogy mi esne jól a testednek. Például a vállaid már nagyon igényelnének egy kis átmozgatást, mert egész héten görnyedtél a gép előtt. Vagy a lábaid nagyon merevnek érződnek a sok állástól és gyaloglástól, és jó lenne kinyújtóztatni őket, kilazítani az izmaidat. Lehet, hogy jól esne kézen állni, futni, bukfencezni, vagy csak összegömbölyödni a földön, és ringatni magadat egy kicsit. Ha semmi ötleted nincs, hogy mire vágyik a tested – ami könnyen előfordulhat, mert sokszor a testünk és az elménk elég távol érzik magukat egymástól – próbálj meg bármilyen mozgásformát, ami megszólít (applikáció, YouTube, TikTok, akárhonnan inspirálódhatsz), és ha nem tetszik, keress egy másikat. 

A testünknek valóban szüksége van a mozgásra. De nem úgy, hogy feltesszük rá a teljes identitásunkat, önértékelésünket, és amikor nem sikerül valami, összeomlunk. Nem úgy, hogy csak azt tudjuk elfogadni, ha esztétikus, vagy érdekes, amit mozgunk. Nem úgy, hogy rögtön kiszabunk magunknak egy időtartamot, hogy ennyit most mindenképpen mozognom kell. Hanem úgy, hogy összehangoljuk a mentális egészségünkkel. Úgy, hogy segítsen elviselni a mindennapi testi megterheléseket és ellene tartani a negatív hatásoknak. Úgy, hogy a belső gyermekünk szuper jól érzi magát közben, és nem a sarokban duzzog, hogy vele már megint nem foglalkozik senki. Biztos vagyok benne, hogy így sokkal kevésbé lesz ijesztő!