Te milyen „élettémákkal” látogatnál el a pszichológushoz?

Van egy elméletem, ami segítői tevékenységem során fogalmazódott meg bennem.

Ez a következőről szól: nemcsak aktuális kihívásokkal, krízisekkel, veszteségekkel, konfliktusokkal mehetünk el a szakemberekhez, hanem a saját „élettémánkkal vagy témáinkkal” is, amik kötnek minket. Ez a felfogás az ezoterikusabb szemléletű olvasók számára egyáltalán nem lehet idegen, talán még a kifejezés sem,  sőt a pszichológiában is fel lehet ezt lelni, gondolok itt például Eric Berne: Sorskönyv című művére. Hogy miért hoztam elő? Azért, mert azt hiszem nem mindig teljesen egyértelmű az, ha egy ilyesmibe botlunk bele, lehetséges, hogy ennek csak lecsapódásait, tanító élethelyzeteit észleljük magunkon.

Ezt általában úgy szoktam észrevenni, hogy azt érzem : az illető nem konkrét szituációkat említ a beszélgetés során, amiket meg szeretne oldani, kapcsolatokat, amiben nem érzi jól magát, hanem ezekben rejtőző általánosabb tartalmakra próbál rejtetten utalni, úgy, mintha valamilyen, ő maga által sem értett és nem konkrétan definiálható szenvedéstől szeretne szabadulni vagy csökkenteni azt. Több klienssel beszélgettem már, akik csalódottan mesélték, hogy már ezerféle módszert kipróbáltak fejlődésük érdekében, mégsem találtak kielégítő útmutatást sehol. Ilyenkor általában feltettem a kérdést : mit szerettek volna megoldani, mi miatt csalódottak? Ritkán kaptam ezekre egzakt válaszokat. Felmerült bennem az a gondolat: lehet, hogy ez nem is feltétlenül felelősséghárítás, vagy éretlenség a kliens részéről, sőt még az sem biztos, hogy arról szól: emberünk nem találta meg a maga gyógyítóját. Meglehet, hogy egy hangsúlyos élettémával bajlódik és tőlem is erre várja a tuti megoldást. A számtalan szaki bőven adott ahhoz az „élettémához vagy témákhoz”, amikkel dolgozik, csupán feloldani nem tudta teljesen mindezeket és azért nem áll le hősünk a tanácsadók keresésével. Mondhatnám úgyis: meglehet, hogy egy élettéma hibátlan megoldását hajszolja eredménytelenül. 

Hogy lehet-e ezeken egyáltalán változtatni?

Valamennyire biztos, itt azonban most nem emberi gyarlóságokra gondolok, hanem például alapsérültségekre, vagy akár ebből fakadó hiányokra, melyeken lehetséges, hogy évekig tartana felülemelkedni (vagy nem tartom kizártnak azt sem, hogy rámegy az egész életünk, mire összebarátkozunk velük). A felülemelkedés során azonban értékeket is termelhetünk magunk és mások számára. A Biblia azt írja: csak akkora keresztet kapsz, amekkorát elbírsz. Ebből számomra az is következik: a keresztet utolsó pillanatunkig vinnünk kell, ha itt akarunk maradni. Elég erőssé válhatunk ahhoz, hogy ne nyomorodjunk meg alatta. A spirituálisok szerint előző életünkből is hozhatunk megoldásra váró feladatokat. Illetve, hogy bizonyos feladatok megoldására emberöltők is kevésnek bizonyulnak. Akkor meg hova sietni?

Hogy jobban átadjam, mit értek azalatt, hogy „élettéma”, hadd világítsam ezt most meg egy példával.

Nekem is megvannak a magam élettémái, az egyik ilyen például így hangzik:

„A legjobbnak kell lennem.”

Lassan harminc évesen, sok-sok személyiségfejlesztő munka után eljutottam oda, hogy most már el tudom fogadni, ha szimplán csak „jó vagyok”, sőt azt is, hogy teljesítmény nélkül „jónak” tartsam magam. A kamaszkorom egy teljesítménykényszeres görcsben vergődtem végig. Az ehhez kapcsolódó érzések, gondolatok most is vissza-visszaköszönnek, és nem vagyok benne biztos, hogy lesz olyan periódus az életemben, amikor azt mondhatom: teljesen megszabadultam tőlük. Azonban: együtt tudok velük élni. Visszaidézve drámapedagógia tanulmányaimat, az ókori görögök két legnagyobb színházi műfajára utalva, kezdetben tragédiaként éltem meg ezt a „témát”, kínlódtam a perfekcionizmus nyűgjei alatt, most már inkább „vígjátékot” rendezek belőle. Erre tudatosan eddig jónéhány esztendőt szenteltem már, mégis úgy érzem, sosem leszek egy magammal szemben mindenféle elvárást nélkülöző „hótlaza” ember, de talán nem is kell. Ez az élettéma óriási motivációt jelentett arra nézve, hogy bele merjek vágni ismeretlen kihívásokba és azokat magas szinten tudjam művelni. Akár zenéről, tanulásról, sportról volt szó, mindenhol ez táplált.

Nem tartom elviselhetetlennek és apróságokkal is segítek magamnak olyankor, ha úgy érzem: a múlt árnyai kibírhatatlanul rám telepednek. Hogyan segíthetek egy ilyen élettéma vonatkozásában önmagamon? Például úgy, hogy megtanulok lazítani. Egyszerűnek tűnik. Huszonéves korom után volt először olyan élményem, hogy most „csak úgy vagyok” és ez teljesen rendben van. Kinek mi a nehéz.

Ha tetszik a gondolatom, akkor szerintem fontos, hogy képbe kerülj azt illetően, hogy miféle élettémákkal is küzdesz. Én még azt a kérdést is felteszem időnként magamnak, hogy van-e az életemben olyan probléma esetleg, ami „megoldhatatlan”? Mert, ha az (ahogy Pál Feri mondaná), akkor nem is kell megoldani. Elfogadni viszont érdemes. Paradox módon, az a kereszt talán pont akkor olyan nehéz, amikor mindenáron le akarjuk rakni.