Ilyenkor önmagunk határait jóval kiteljesedettebbnek érezzük, és a klienssel/másik emberrel való közös létezés élménye kerül előtérbe. Az ilyen tökéletes pillanatok megélése során az az érzésünk támad, hogy jó helyen vagyunk "itt és most", és valahol mélyen a világegyetemben is minden rendben van. Akár a hétköznapi életben, akár a segítő keretek között történő tanácsadás során tapasztaljuk meg ezt az élményt, az mindenképpen transzperszonális, önmagunkon túlmutató élmény.
"Amikor elveszítettük a kapcsolatunkat azzal a szellemmel, ami minket él - éltet, amiben mi egyek vagyunk, aminek mi csak apró részei vagyunk, akkor elveszítettük az eksztázis élményét is, és ami marad az csak házimunka, feladat, a túlélés unalmas gyötrelmei. A terápia addig nem nyugodhat, amíg meg nem találjuk azt az élményt, amiből minden vallás eredt: nem vagyunk bőrzsákba nyomorított izolált különálló lények; összetartozunk, és van egy közös tudat, vagy szellem, aminek szüksége van ránk, egy nagy hullámban vízcseppek vagyunk és átfolyunk egymáson, összekeveredünk egymással. Nem vagyunk egyedül soha..." (Feldmár András)
Társas lények vagyunk, a közösség megtartó ereje és közös, stabil értékei évezredeken, évszázadokon át segítették az egyént önmaga definiálásában és problémái megoldásában. Manapság, a társadalom széttöredezettségével és a nyugaton előretörő individualizmus eszméjével, vagyis az egyéniség és az egyéni értékek, egyéni teljesítmény hangsúlyozásával, a közös értékek és a közösségi támogatás elveszítésével párhuzamosan emelkedik a mentális betegségek száma. (Ezt a tendenciát néhány olyan kivétel töri meg, ahol a közösségi összefogást és a személyes növekedést olyan külső események ösztönözték, mint a második világháború utáni összefogás és újjáépítés, újjáépülés szükségessége – ekkor szintén elenyésző számú volt a lelki probléma.)
A közösség és az általa nyújtott kapcsolatok fontossága tehát óriási, hiszen kapcsolatainkban betegedünk meg, és kapcsolataink által gyógyulunk. A kapcsolati tényezőnek nagyon fontos szerep jut a tanácsadásban és a pszichoterápiában, terápia nem képzelhető el két valódi ember igazi, mély találkozása nélkül. Az "itt és most" élmény megélése és a valódi emberi találkozások jelentik a terápiás folyamat legfőbb hatótényezőit. Ezért a terapeuta-kliens közötti kapcsolat természete a napjainkban leginkább kutatott területek közé tartozik a pszichológiában.
A találkozás-élmény feltétele a terápiában és a tanácsadásban a Carl Rogers neve által fémjelzett személyközpontú megközelítés három jellemzőjének megléte, ezek a terapeuta mély empátiája, hitelessége és a kliens felé tanusított feltétel nélküli pozitív elfogadása egy teljesen egyenrangú kapcsolatban (Rogers, 2014). Ez a „rogersi hármas” később minden terápiás módszer alapja lett, de a személyközpontú terápiában tisztán van jelen, hiszen itt éppen az eszköznélküliség a fontos; a terapeuta egyetlen munkaeszköze a személyisége és ennek megfelelően a közös kapcsolat számít.
A Rogers által az 1960-as években népszerűvé tett encounter csoportok fő célkitűzése éppen a találkozás-élmény megélése volt: az encounter szó maga találkozást jelent, az emberek közötti lelki találkozásra utal, ahol a közös élmény, közös emberi lét és a sorsközösség számít, nem az egyéni személyiség.
Mivel az encounter-élmény egy módosult tudatállapot, így megéléséhez a rogersi hármas létrejöttének alapja is feltétlenül szükséges, ez pedig a jelen, az „itt és most” megélése, mely Rogers szerint a személyes fejlődés hordozója, és az élet adott pillanatában való bátor részvételt jelenti.
Az „encounter” mély, és alapvető találkozást, valódi kapcsolatot jelent. Ennek megfelelően a személyes kapcsolat alapja, folyamata és célja is egyben a személyes találkozás, akár egyéni tanácsadásról, akár csoportról van szó (Rogers, 2008).
A kapcsolatban tanácsadó/terapeuta a személyes találkozás valódi résztvevője, közvetlen személyes találkozás történik a klienssel, ahol személy egy másik személlyel, melyben valóság a valósággal találkozik, a másik ember mély megértése a kapcsolat elevensége miatt a tanácsadót/terapeutát is megváltoztatja.
Az encounter-élmény során az emberek átélik, hogy a látható magatartás csupán a látszat, a személy lényege valami „kifejezhetetlen, megfoghatatlan, megrendítő, kimeríthetetlen mélységű, mely katartikus élmény” (Török, 1990). Éppen erre van mindannyiunknak szüksége; a másik egyediségére és az igazi kapcsolatra egy egyszeri és megismételhetetlen személlyel.
"Ami a legmélyebben személyes, az egyben a legáltalánosabb is. (...) úgy találtam, hogy azok az érzések, amelyek számomra mélyen intimek, személyesek - s ezért azt hittem, másoknak teljesen érthetetlenek -, egyúttal valami olyant fejeztek ki, amire nagyon sokan rezonáltak. Lassanként elhittem, hogy ami a legmélyebben személyes és látszólag leginkább csak rám jellemző, az egyben - ha megtanulom kifejezni és másokkal megosztani - a legtöbbet mondja az embereknek." (Carl Rogers)
Kötődik még más is ehhez az élményhez; egy olyan érzés, melyet amikor átélünk, nagyon is azt érezzük, hogy „helyben vagyunk” – helyben önmagunkban és helyben a világban. Ez pedig az öröm, mely önbizalommal, nyitottsággal, vitalitással, kompetencia-érzéssel jár – ekkor közel kívánunk kerülni másokhoz, a természethez, és az egészhez. Ilyenkor egyetértésben vagyunk önmagunkkal, örülünk, hogy létezünk. Az öröm tehát spirituális élmény, egységet élhetünk meg más emberekkel, és a körülöttünk lévő világgal - Sartre szerint pedig másokban a kozmosszal találkozunk.
Rogers (2014) gyakran követte intuícióját, belső megérzését, amikor nem az intellektusára hagyatkozott, hanem azt tette, ami „jónak és igaznak tűnt” számára, késői előadásaiban pedig ezt a jelenséget tartotta a gyógyítás fő faktorának:
“Terapeutaként azt találtam, hogy amikor legközelebb vagyok belső, intuitív énemhez, amikor valahogyan a bennem lévő ismeretlennel érintkezem, amikor a kapcsolatban talán kissé megváltozott tudatállapotban vagyok, akkor bármit is csinálok, az mindenképpen gyógyít. Ilyenkor pusztán a jelenlétem felszabadító erő és segítő. Semmiképpen nem tudom ezt az élményt erőszakkal létrehozni, de amikor képes vagyok ellazulni és transzcendentális központomhoz közel tudok kerülni, akkor furcsa és impulzív módokon viselkedhetem a kapcsolatban, olyan módokon, amelyeket nem tudok racionálisan megindokolni és amiknek semmi közük gondolkodási folyamataimhoz. De ezek a furcsa viselkedések valami különös módon helyesnek bizonyulnak. Ezekben a pillanatokban úgy tűnik, hogy az én belső szellemem kinyúl és megérinti a másikét. Kapcsolatunk meghaladja önmagát és valami nagyobbnak a részévé válik. Alapvető növekedés, gyógyulás és fejlődés van jelen.” (Carl Rogers)
A valódi emberi találkozások lehetősége az életben az egyik legértelmesebb dolognak tűnik, fontosságának felismerése a terápiában pedig alapvető, ahol a tanácsadó/terapeuta felelőssége, hogy viselkedésével megteremtse azt a biztonságot a kapcsolatban, amely lehetővé teszi a sorsformáló találkozásokat.
Bogdán Brigitta
Komment írása