Szakítás után: miért nem tudjuk abbahagyni az exünk social media oldalainak pörgetését?

A szakítás utáni időszak egyik leggyakoribb (és legkínzóbb) élménye, hogy újra és újra felmegyünk az exünk közösségi oldalára. Nézzük a storyjait, figyeljük, hogy kivel van, mit csinál, honnan checkol be, boldognak tűnik-e. Sajnos tesszük mindezt akkor is, ha közben tudjuk, hogy ez fájni fog.

De miért csináljuk mégis?

A hiány biológiája: dopamin, oxitocin és digitális utánpótlás

Lindsey Dortch így ír erről: „Tisztában voltam azzal, hogy nem valószínű, hogy a neve feltűnik a telefon kijelzőjén. Azt is tudtam, hogy a közösségi médián való figyelgetése sem hoz minket közelebb egymáshoz. Sőt, azt is tudtam, hogy ez nem segít a kapcsolat státuszán, inkább a környezetem bámulását szolgálja. [...] Mégis, mi bajom van?”

A válasz részben biológiai. A szerelem, az intimitás és a párkapcsolati közelség során az agyunkat elárasztja dopamin és oxitocin.

• A dopamin egy idegi átvivő anyag (neurotranszmitter), amely a jutalom és a vágy élményéhez kapcsolódik. Akkor termelődik, amikor valamit örömtelinek, izgalmasnak vagy kielégítőnek élünk meg. Például egy üzenetet, érintést vagy közös élményt a párunktól.

• Az oxitocin hormonként és neurotranszmitterként is működik, és főként a kötődésért, bizalomért és a fizikai közelség érzéséért felel. Akkor szabadul fel, amikor valakivel szoros érzelmi kapcsolatban vagyunk, ölelünk, szeretkezünk, vagy akár csak hosszan nézünk egymás szemébe.

Amikor ez a kötődés hirtelen megszűnik, az agyunk szó szerint hiányállapotba kerül. A közösségi média ilyenkor kvázi „pótlékként” működik: ha látjuk az exünket, egy kis adag ismerős érzetet kapunk. Az más kérdés, hogy valószínűleg közben vagy utólag még jobban fog fájni a hiánya, hiszen előbb-utóbb egyedül maradunk, csak mi és a szakítás ténye.

A szakítás utáni állapot sok szempontból hasonlít az elvonási állapotokhoz. A Kross és munkatársai (2011) által végzett kutatás szerint a társas elutasítás (ideértve a szakítást is) ugyanazokat az agyi régiókat aktiválja, mint a fizikai fájdalom. Azaz nem „túlreagáljuk” a helyzetet, hanem valóban szenvedünk.

Amikor újra és újra visszanézünk az exünkre a közösségi médiában, sokszor nem tudatos döntést hozunk, hanem egy belső hiányállapot próbál enyhülést találni. És bár ez ideig-óráig enyhülést adhat, valójában újra meg újra elindítja a fájdalom körforgását.

Mi segít a szakítás feldolgozásában?

A gyász és a veszteségfeldolgozás természetes folyamata időt és támogatást igényel. Az alábbi tényezők bizonyítottan segíthetik a felépülést:

1. Társas támogatás

A barátok és a családtagok jelenléte kulcsfontosságú. A társas támasz csökkenti a magányt és segít újra kapcsolódni a világhoz. Sokszor elég az is, ha valaki meghallgat, ítélkezés nélkül van jelen. „A támogató közösségek révén a veszteséggel járó fájdalom csökkenthető, és a közösségi interakciók pozitívan befolyásolják a gyógyulást.” (Vukalovich & Caltabiano, 2008)

2. Önkifejezés, írás, alkotás

A bennünk kavargó érzések gyakran csak akkor válnak érthetővé, ha formát adunk nekik, például írásban, rajzban, mozgásban. A kreatív vagy naplószerű kifejezés segíthet értelmet találni a történtekben.

3. Mindfulness és jelenlét

A tudatos jelenlét gyakorlatai (pl. meditáció vagy a légzőgyakorlatok) segítenek abban, hogy kevésbé sodorjanak el az érzelmi hullámzások. A mindfulness nem csillapítja a fájdalmat, de segít abban, hogy ne fulladjunk bele.

4. Érteni, mi történt, és mit tanulhatunk belőle

Egy 2018-as tanulmány szerint azok, akik megértették, miért ért véget a kapcsolatuk, később nagyobb elégedettségről számoltak be új kapcsolataikban is. A tudatos feldolgozás tehát nemcsak lezárni, de továbblépni is segít.

Ne maradj egyedül 

A szakítás nemcsak egy kapcsolat végét jelenti, hanem sokszor az önképünk, a jövőre vonatkozó terveink és a biztonságérzetünk is meginog. Ebben az érzékeny időszakban nem gyengeség segítséget kérni, épp ellenkezőleg: az öngondoskodás jele.

A társas támogatás szerepe nemcsak a közérzet javításában, hanem a feldolgozás hatékonyságában is kulcsfontosságú. Vukalovich és Caltabiano (2008) kutatása kimutatta, hogy egy jól strukturált közösségi csoportintervenció jelentősen csökkentette a résztvevők elmagányosodás- és szorongásszintjét a válást követő időszakban. Továbbá DeLecce és Weisfeld (2016) megállapították, hogy a mások történetein keresztül történő reflektálás nemcsak az önmegértést segíti, hanem pozitív hatással van a kapcsolati minták újragondolására is.

Az elmúlt években több szakításfeldolgozó csoportot vezettem, és újra meg újra azt tapasztaltam: amikor van tér a kimondásra, a közösség megtartó ereje gyógyítani kezd. Ezért hoztam létre ezt a 10 alkalmas csoportfolyamatot: hogy legyen egy hely, ahol nem kell szerepet játszani, ahol meg lehet érteni, mi történt, és el lehet kezdeni építkezni abból, ami összetört.

A csoportban dolgozunk az elengedés nehézségein, a kötődési mintákon, és azon, hogyan tudod újra magadra hangolni az életed. Biztonságban, fokozatosan, mások történetein keresztül magadat is jobban megismerve. 

További információ: https://brigittapuskas.com/szakitas-csoport/

Hivatkozások

• DeLecce, T., & Weisfeld, G. (2016). An Evolutionary Explanation for Sex Differences in Nonmarital Breakup Experiences. Adaptive Human Behavior and Physiology, 2(3), 234–251. https://doi.org/10.1007/s40750-015-0039-z
• Dortch Brock, L. (2023). Szakítás után napló. Budapest: Kulcslyuk Kiadó.
• Kross, E., Berman, M. G., Mischel, W., Smith, E. E., & Wager, T. D. (2011). Social rejection shares somatosensory representations with physical pain. Proceedings of the National Academy of Sciences, 108(15), 6270–6275. https://doi.org/10.1073/pnas.1102693108
• Vukalovich, D., & Caltabiano, N. J. (2008). The effectiveness of a community group intervention program on adjustment to separation and divorce. Journal of Divorce & Remarriage, 48(3–4), 145–168. https://doi.org/10.1300/J087v48n03_09
• Kansky, J., & Allen, J. P. (2018). Making sense and moving on: The potential for individual and interpersonal growth following emerging adult breakups. Emerging Adulthood, 6(3), 172–190. https://doi.org/10.1177/2167696817711766