Stresszkezelés: nem mindegy, mi okozza a stresszt

A stresszkezeléssel kapcsolatban van egy visszatérő problémám: hajlamosak vagyunk úgy beszélni róla, mintha maga a stressz lenne egy jól körülhatárolható dolog, amire aztán elő lehet venni néhány jól bevált módszert. Mozogjunk, relaxáljunk, aludjunk eleget, menjünk ki a természetbe, meditáljunk.

Ezekkel önmagukban nincs is semmi baj. Csak közben könnyen kimarad a legfontosabb kérdés: mitől vagyok stresszes? Nagyon nem mindegy ugyanis.

Ha azért vagyok feszült, mert annyi feladatot vállaltam magamra, amennyit tartósan nem lehet normálisan elvégezni, akkor nem biztos, hogy elsősorban relaxációra van szükségem. Lehet, hogy valamiből egyszerűen kevesebbet kellene csinálnom.

Ha egy olyan élethelyzetben vagyok, amin jelenleg nem tudok változtatni, akkor megint egészen más a helyzet.

És az is lehet, hogy látszólag nincs semmi különösebb baj, mégis egész nap rohanok, fejben már a következő három feladatnál járok, este pedig hiába ülök le, valójában még mindig ugyanabban a belső tempóban működöm.

Mindegyikre azt mondjuk: stressz. Pedig nem biztos, hogy ugyanaz segít rajtuk.

Van, amin lehet változtatni

Ezt talán azért tartom fontosnak, mert relaxációval foglalkozom, és éppen ezért nem gondolom, hogy minden problémára a relaxáció a válasz.

Ha valakinek egyszerűen túl sok a feladata, folyamatosan elérhető, nem tud nemet mondani, nincs egy szabad estéje, vagy olyan munkahelyi helyzetben van, amely napról napra felőrli, akkor furcsa lenne azt mondani neki, hogy tanuljon meg jobban ellazulni, és minden rendben lesz. Nem lesz.

Van az a pont, ahol nem a stresszt kell jobban kezelni, hanem azt kell megnézni, mi az, amitől ennyi stressz keletkezik.

Persze ezt sokkal könnyebb leírni, mint megcsinálni. A „mondj nemet” például remek tanács egészen addig, amíg nem nekünk kell nemet mondanunk a főnökünknek, a családunknak vagy valakinek, akinek nagyon szeretnénk megfelelni.

De attól még érdemes feltenni a kérdést: van-e valami az életemben, amin tudnék változtatni, csak eddig inkább megpróbáltam alkalmazkodni hozzá?

És van, amin nem lehet segíteni

Ez a másik véglet. Betegség, veszteség, egy családtag tartós gondozása, anyagi nehézség, egy hosszú ideje húzódó bizonytalan helyzet. Vannak időszakok, amikor nem azért nem oldottuk meg a problémát, mert rosszul csinálunk valamit, hanem mert nincs gyors megoldás.

Ilyenkor szerintem kifejezetten bántó tud lenni az a fajta stresszkezelési tanácsadás, amely azt sugallja, hogy csak megfelelően kellene menedzselnünk magunkat. Nem lehet minden nehéz élethelyzetet jól menedzselni.

Ilyenkor sokkal reálisabb kérdés az, hogyan lehet úgy végigmenni rajta, hogy közben maradjon valamennyi lehetőségünk regenerálódni. Hol lehet segítséget kérni? Miből lehet ideiglenesen lejjebb adni? Mi az a kicsi terület, amely felett mégis van valamennyi kontrollunk?

A stressz forrása ettől nem tűnik el. De nem mindegy, hogy mellette folyamatosan maximális fordulatszámon működünk-e.

És ott van az, amit mi magunk teszünk hozzá

Ez már sokkal érdekesebb terület. Mert lehet egészen nyugodt környezetben is rettenetesen stresszesnek lenni. Elég hozzá például az a belső mondat, hogy „ezt nekem jól kell csinálnom”. Még jobb, ha hozzátesszük, hogy gyorsan, lehetőleg hiba nélkül, és közben senkinek ne okozzunk csalódást.

Vagy elkezdhetünk előre lejátszani tíz olyan problémát, amely még meg sem történt.

Én azt tapasztalom, hogy sokszor nem is maga az esemény terhel meg bennünket a legjobban, hanem az a rengeteg minden, amit fejben köré építünk. Mit kellett volna mondanom? Mit gondolhatott rólam? Mi lesz, ha...? Miért nem csináltam másképp?

És a testünk számára nincs olyan éles határ aközött, hogy éppen ténylegesen történik valami, vagy mi gondoljuk végig huszonötödször ugyanazt a konfliktust. Miközben lehet, hgoy már rég otthon ülünk a kanapén.

Néha sokkal prózaibb a magyarázat

Ezt hajlamosak vagyunk alábecsülni. Néha azért érezzük úgy, hogy minden sok, mert tényleg minden sok – de az is előfordul, hogy hetek óta keveset alszunk, egész nap kávéval tartjuk életben magunkat, alig mozgunk, rendszertelenül eszünk, és az utolsó valóban pihentető napunkra már nem is emlékszünk.

Ehhez jön a környezet. A környezet zaja, forgalom zaja. A telefon képernyője, foylamatos értesítések, éberség. A túl erős fény, a túl megterhelő hőség, Emberek, tömeg, zsivaj. A folyamatos megszakítások.

Ezek egyike sem feltétlenül nagy stressz. Csakhogy nem külön-külön élünk bennük.

Reggel felébredünk, megnézzük a telefont, elindulunk, közlekedünk, dolgozunk, válaszolunk, figyelünk, döntéseket hozunk, alkalmazkodunk, hazafelé bevásárolunk, otthon még elintézünk ezt-azt, közben újra megnézzük a telefont. Aztán este tízkor azt mondjuk magunknak: Na, most akkor pihenek. És csodálkozunk, hogy nem megy.

Az ellazulás nem feltétlenül történik meg attól, hogy végre van rá időnk

Talán ez az egyik legérdekesebb dolog, amit az autogén tréninggel végzett munkám során újra és újra látok.

Sokan úgy képzeljük, hogy az ellazulás tulajdonképpen a terhelés hiánya. Ha végre nem kell dolgozni, nincs feladat, lefeküdtünk, elutaztunk nyaralni, akkor majd automatikusan ellazulunk. Csakhogy ez nem mindig történik meg.

Lehet valaki fizikailag egy napozóágyban, miközben fejben továbbra is dolgozik. Lehet este ágyban úgy feküdni, hogy az izmok még mindig feszesek, a gondolatok pedig ugyanazzal a sebességgel mennek, mint délután háromkor. Sőt, néha éppen akkor vesszük észre igazán, mennyire feszültek vagyunk, amikor végre megállunk.

Ezért gondolom azt, hogy az ellazulás képessége maga is része a stresszkezelésnek. Nem mindenki tud ugyanolyan könnyen váltani az aktivitás és a nyugalom között. És ha valaki hosszú ideje nagy terhelés alatt él, ez a váltás különösen nehézzé válhat.

És akkor jön az autogén tréning?

Igen, de nem minden helyett. Ezt autogén trénerként fontosnak tartom kimondani. Az autogén tréning nem oldja meg helyettünk azt, amit az életünkben meg kell oldanunk. Nem fog nemet mondani helyettünk. Nem rendezi a munkahelyi konfliktusunkat. Nem ad még három órát a naphoz, és nem tünteti el azt az élethelyzetet, amelyet éppen nehéz elviselni.

És szerintem nem is arra való, hogy segítségével még több terhelést tudjunk magunkra venni. Arra viszont igen, hogy megtanuljunk ellazulni. Ez egyszerűbb mondatnak hangzik, mint amilyen valójában.

Az autogén tréning tanulása során ugyanis nem pusztán arról van szó, hogy hetente egyszer 45 percig relaxálunk. A rendszeres gyakorlással fokozatosan megtanuljuk felismerni saját testi feszültségünket, és egyre könnyebben létrehozni egy ettől eltérő, nyugalmi állapotot.

Tulajdonképpen gyakoroljuk az átváltást. Ezért szeretem az autogén tréninget a stresszkezelés egyik eszközeként kezelni, nem pedig univerzális válaszként.

Én inkább így gondolkodom a stresszkezelésről

Nem azzal kezdeném, hogy milyen stresszkezelési technikát válasszunk. Hanem azzal, hogy egy kicsit nyomozzunk. Tegyük fel magunknak a kérdést:

Mi terhel most engem?

Van köztük olyan, amin tudok változtatni?

Van olyan, amin nem, mégis újra meg újra megpróbálom kontrollálni?

Mennyit teszek hozzá én magam a saját gondolataimmal, elvárásaimmal, aggodalmaimmal?

Milyen állapotban van közben a testem? Alszom? Mozgok? Van időm regenerálódni?

Mennyi inger vesz körül egész nap?

És ha egyszer tényleg csend van, nincs feladat és senki nem akar tőlem semmit: tudok még ellazulni?

Lehet, hogy egészen máshol találjuk meg a problémát, mint ahol először kerestük. És lehet, hogy több helyen egyszerre.

Éppen ezért számomra a stresszkezelés nem egy technika, hanem sokkal inkább egy rendszer. Van benne változtatás, alkalmazkodás, önismeret, életmód, környezet és igen, relaxáció is.

Nem az a cél, hogy soha többé ne legyünk stresszesek.Inkább az, hogy egyre jobban felismerjük, mi történik velünk, min tudunk változtatni, és mikor mire van valóban szükségünk.