A segítő hitelességéről - III. rész

A hiteles jelenlét érdekében munkám során figyelem, hogy mi történik bennem az „itt és most”-ban, ott és akkor, amikor velem szemben ül a másik fél. Ha esetleg feszültség keletkezik bennem, mert nem érzem jól magam tanácsadóként az adott helyzetben, akkor annak mindig van valamilyen oka, általában „hamisság”, megfelelni akarás, nem kiegyenlített viszonyrendszer, és még ezer oka lehet, de a belső értékelési központunk mindig érzi, ha nem kerek valami egy kapcsolatban, az érzéseimnek pedig hangot is szoktam adni.

Ezzel kapcsolatban egy nagyon erős tapasztalatom ahhoz kötődik, amikor először facilitáltam folyamatban személyközpontú (encounter) csoportot. A csoportvezető társam egy nagyon tapasztalt kolléga volt, és a csoportalkalmak során több dolgot másképp érzékeltem mint ő, viszont első csoportvezetésem okán nem szerettem volna új irányt behozni a folyamatba – vagyis nem hallgattam a belső értékelési központomra, nem voltam hiteles. Az csak egy dolog, hogy valóban volt létjogosultsága a látásmódomnak (és ugyanúgy a kollégám látásmódjának is), azonban mivel ezt nem fejeztem ki, feszültség keletkezett bennem, mely átragadt a csoportra, és nem konstruktív irányban befolyásolta a csoportfolyamatot. Vagyis a csoport megérezte, hogy az egyik facilitátor (én) nem volt transzparens, holott éppen a hitelességen alapuló szabadságról szól ez a csoportos forma, mely – amennyiben a facilitátor is ezt a mintát adja, valóban támogatja az egyén szabaddá válását is.

Ahogy Mearns és Thorne (2011, 69. o.) írta; „a tanácsadónak az a képessége, hogy teljesen önmaga legyen, autentikusan és bátran élje az életét, döntő tényező a változás titokzatos alkímiájában, és abban a folyamatban, amelynek során a kliens fokozatosan megtanulja, hogy hogyan kapcsolódjon saját működéséhez”. Úgy is fogalmaznak, hogy a találkozásra felkínált emberségünk az, ami leginkább gyógyító. Vagyis valódi önmagunk.

Persze, ahhoz, hogy magam is jól halljam a belső értékelési központomat, ahhoz saját magamnak is átláthatónak, transzparensnek kell lennem. (Ez számomra nem is szokott gondot okozni, a fenti csoportos helyzetben az alkalmazkodás hozott be új szempontokat saját magam elnyomásának kárára, és az előzetes céljaim, illetve munkamódom feladására, de ez életre szóló tapasztalat volt.)

Ha viszont a tanácsadónál úgy általában sántít a valós tartalom, nincs transzparencia, lényeges, esetleg a klienst érintő dolgokban el vannak hallgatva dolgok, ott teljes mértékben kizárt, hogy a tanácsadó belső értékelési központja jól működjön, és valóban hiteles legyen egy tanácsadói kapcsolatban, akármennyire is személyközpontú tanácsadónak/pszichológusnak vallja magát, és meggyőződésem, hogy ilyen esetben könnyebben történnek elakadások is a folyamatban. Ezért arra biztatok mindenkit, hogy bízzunk önmagunkban, bízzunk az érzéseinkben minden kapcsolatban, a tanácsadási folyamatban is, mivel ez pont egy olyan kapcsolat, ahol ez a bizonyos értékelési központ is egyre inkább belsővé válik és egyre inkább felszabadultabbak és önmagunk lehetünk.

Felhasznált irodalom:
Thorne, M., Mearns, D. (2011). A személyközpontú pszichoterápia és tanácsadás a gyakorlatban. Oriold és Társai Kft., Budapest.

Bogdán Brigitta