Pszichológus karanténban

Az online konzuláció technikai feltételei manapság már könnyen megteremthetőek. Hiszen a netes kommunikáció amúgy is szokásunkká tette, hogy kamerát és mikorfont is használjunk, és hogy a kapcsolatainkat akkor is tartsuk az internet segítségével, ha fizikailag nem tudunk, vagy akár csak nem akarunk találkozni. Azt olvastam, hogy azokban az országokban, ahol a - pl. gyakori munakhelyváltásokkal összefüggő költözések miatti - mobilitás nagyobb, mint Magyarországon (ilyen pl. az USA), már korábban elég hétköznapivá vált, hogy a pszichológust is interneten keresi fel a kliense. Ésszerű ez, ha kezdetben sok szakember idegenkedett is ettől, hiszen nem a legjobb egy már folyamatban lévő terápiát éppen akkor megszakítani, amikor egy költözés miatt a kliens amúgy is fokozott megterhelésnek van kitéve. Magyarországon az emberek ritkábban költöznek nagy távolságokra, így a saját gyakorlatomban jellemzően csak akkor tértem át netes konzultációkra, ha a kliens például gyermeket szült, vagy idős hozzátartozójának betesége miatt kényszerült otthona falai közé. A világ nagyot változott az elmúlt hetekben. Sok cég még a kijárási kolrátozások bevezetése előtt home office-ba küldte az alkalmazottait, és így a klienseim egy része hamar kérte, hogy velem is neten keresztül találkozhasson. Számomra így kezdődött, és ma már a hét minden napján csak neten keresztül dolgozom. Kezdetben tartottam attól, hogy az internetes kapcsolat nem lesz elegendően stabil a folyamatos videochat fenntartásához, de szerencsére ez általában véve nem probléma, az elmúlt 4 hétben egyszer sem fordult elő, hogy mobilnetre, vagy telefonra kellett volna váltani az otthoni internet használatáról, és a kliensek netes kapcsolata is stabilnak bizonyult. Tudatosult bennem azonban, hogy van egy nagy különbség, amire eredetileg nem gondoltam: korábban én biztosítottam a bizalmas beszélgetés minden feltételét, de azt jelenleg csak a magam oldalán tudom csak garantálni (egyedül vagyok a szobámban, zavartalanul, és a tiktoktartás maximális betartásával tudok dolgozni), de a kliensnek magának kell arról gondolskodnia, hogy ugyanezek a feltételek az ő oldalán is meglegyenek. Ilyenkor látszik igazán annak jelentősége, hogy az együttélő családtagok mennyire tartják tiszteletben egyms igényeit és privát szféráját. érdekes módon nem egyértelműen a lakás nagyságától függ, hogy szüleetik-e jó megoldás. Volt rá példa, hogy 200 négyzetméteres házban másodmagával élő ember nem érezte biztonságban a beszélgetéseinket, mert félt, hogy a hozzátartozója benyit, megzavarja, más kliensem pedig 30 négyzetméteres, egyszobás lakásában is meg tudja oldani, hogy maga legyen. Az elmúlt hetek beszélgetéseinek tartalma azt mutatja, hogy az emberek jellemzően túlterheltek: mindenkit erősen igénybe vesz az alkalmazkodás. Semmit sem, vagy szinte semmit sem csinálhatunk a régi (karentén előtti) módszerek, rutinok szerint, és az új megoldásokhoz tudatos erőfeszítésekre van szükség. A koronavírussal kapcsolatos kérdések, témák, problémák, gondolatok és érzések - ha nem vigyázunk - mindent visznek: folyton erről gondolkodunk és beszélünk, mintha minden átélhető örömünk és más megoldandó problémánk egyszeriben eltűnt volna. Azért is külön erőfeszítést kell tenni, hogy csak annyi gondolatot szenteljünk az aktualitásoknak, amennyit kell, és közben ne felejtkezzünk el azokról a célokról és kérdésekről, amelyekkel való foglalkozást eredetileg a találkozások és beszélgetések céljaként tűztünk ki. Nekem személyesen igen nehéz, hogy a kliensek aktuális problémáinak jelentős része pont úgy, és pont ugyanakkor nekem is probléma. Olyan ez - gondoljunk bele - mintha a klienseim mindegyike pont egyszerre adná be a válókeresetet, és ráadásul én is pontosan ugyanakkor kezdeményezném a saját válásomat.... Hogy ez a való életben megtörténjen, azt még elgondolni is abszurd. És most mégis hasonló helyzetben vagyunk: a vírus terjedésével összefüggő eseméynek, korlátozások mndannyiunkat egyszerre érintenek. Ami különbözik persze az az, hogy a külső események milyen élethelyzetben érik az egyes embereket. Napi munkámban tapasztalom, hogy milyen tiszteletreméltóan sok erőfeszítést tesz meg mindenki azért, hogy az eredeti problémáira most "ráülő" karanténhelyzetet is kezelje, és közben arról a fejlődési célkitűzésről se feledkezzen meg, amiért eredetileg felkeresett. Igyekszem ebben jó partner lenni azzal, hogy gyűjtöm és rendszerezem a tapasztalatot (és keresem, olvasom, és feldolgozom az idevonatkozó nemzetközi szakirodalmat), hogy milyen speciális kérdéseket, problémákat, sőt, pozitív lehetőségeket teremt az emberek számára ez a helyzet. Mert igen: pozitív lehetőséget is teremt. Volt az elmúlt hetekben jelentkezett új kiensek között olyan is, aki kifejezetten örült az online találkozás lehetőségének. Azt mondta, hogy neki speciel a net közvetítésével kevésbé zavarba ejtő a bizalmas önfeltárás, mint amennyire nehezére esne ugyanezt személyes találkozás során "megugrani". Régi klienseimmel azt tapasztalom, hogy csak a tér virtuális, ahol mostanában találkozunk, a találkozások lényege azonban, a kapcsolat, az érzelmek és gondolatok megosztása nagy mértékben érintetlen maradt. Bár remélem, hogy hamarosan a megszokott fizikai teret vehetem birtokba, de addig is igyekszem minél ottthonosabban mozogni az internet adta világban, ami ténylegesen lehetővé teszi, hogy a távolságtartás csak fizikai legyen, de érzelmi értelemben továbbra is közel érezhessük magunkat azokhoz, akikhez szeretnénk kapcsolódni.