A produktivitás csapdája

Tagadhatatlan, hogy egy kapitalista társadalomban (kevés kivétellel) senkinek nem lehet felróni, hogy a munka, a pénz AKA a megélhetés fontos számára. Minden anyagi szükségletünk a pénzért cserébe tud kielégülni, és az, hogy honnan és hogyan teremtünk elő „elég” pénzt, a legtöbbünk számára kardinális kérdés. Azt gondolom azonban, hogy abban, hogy a pénzhez való hozzájutást és az életben való produktivitást ki hogyan kezeli, abban alapvető eltérések lehetnék – és még azt is ki merem mondani, hogy van olyan megközelítés, amelyik jobb, mint a másik. 

Amellett, hogy elismerem és elfogadom (legalábbis átmenetileg), hogy jenleg a világunkban az élethez pénz, a pénzhez pedig a munkának nevezett társadalmi játékban való részvétel kell, nem mindegy, hogy a saját önértékelésem központját hová helyezem. Úgy tapasztalom, hogy sokan bele tudunk esni abba a csapdába, hogy az önértékelésünk alapjának az anyagi bevételünket, a munkahelyi sikereinket tesszük meg, ami körülbelül olyan biztonságos, mint deviza hitelt felvenni, tekintve, hogy az alap illékony, szeszélyes, és egyik pillanatról a másikra óriási változásokon képes átmenni – gondolok itt egy munkahely elvesztésére, az inflációra, vagy egy gazdasági válság hatásaira. Az elmúlt néhány hónap nagyon keményen megmutatta mindenkinek, hogy lehet az embernek akármilyen biztos munkahelye, akármilyen különleges tehetsége, és akármilyen sok pénze (khm, megint, kevés kivétellel), vannak olyan hullámvölgyek és viharok a világban, amiket nem lehet szárazon megúszni. 

Érdekes, hogy nem csak az elfogadott tény a társadalmunkban, hogy az élethez pénz kell, hanem az is, hogy a halálos ágyunkon valószínűleg egészen más kérdések fognak foglalkoztatni többségünket, mint a munkahelyi sikerek, felépített cégek állapota, vagy a bankszámlánk egyenlege. Ehelyett amikor közelebb kerülünk a halálhoz, gyakran megfigyelhető, hogy a társadalmi béklyók lehullani látszanak, az anyagiak egyre inkább jelentőségüket vesztik, és előtérbe kerül a spiritualitás, az emberi kapcsolatok, a hátrahagyott értékek és gondolatok. Kérdem én: miért várunk ezzel addig, amíg elkezd közelíteni a halál? Mert nem csak az igaz, hogy az élethez pénz kell. Az is igaz, hogy az élethez életkedv, emberi kapcsolatok, hit (bármiben) és lelkesedés is kell, és amikor ezeknek híján vagyunk, akkor minden nap, minden cselekedet, minden óra olyanná tud válni, mint amikor térdig vízben gázolunk, és hirtelen A-ból B-be eljutni embertelen erőfeszítést kíván, ami ugyan többnyire teljesíthető, de mindenképpen árt az életminőségnek. Mi lenne tehát, ha új alapot kapna az önértékelésünk? Éppen annyi érv szól a nem-anyagi dolgok elsődleges fókusza mellett, mint az anyagiak előtérbe helyezése mellett (szerintem több is), és például, ha ezen a ponton felmerülne a testi biztonság érve, mint a Maslow-i hierarchia alapja (kedves pszichológus asszony, ezt már maga sem hagyhatja figyelmen kívül!), akkor szeretném finoman megpendíteni a Holokauszt túlélők és háborút megélt emberek történeteit, akik gyakran annyira híján voltak az anyagi szükségleteiknek, amennyire senki soha nem szeretne, és amit nem szokás túlélni – ők mégis megtették. Ezek az emberek egytől egyig olyan belső erőről, hitről, akármiről számolnak be, ami egészen biztosan nem anyagi, és ami mégis egészen biztosan képes volt az anyagi szükségletek sérülését hatékonyan kipótolni elegendő időre ahhoz, hogy a gazdáik olyan helyzetekből is élve kerüljenek ki, amikben elvileg csak meghalni lehet. Ez pedig azt jelenti, hogy erre a belső erőre nagyonis megéri alapozni. 

Tegyük fel, hogy lecseréltük az önértékelésünk forrását anyagiról nem-anyagira – nevezzük ezt spirituálisnak, transzcendesnek vagy akárminek. Ez azt jelentené, hogy a munkahelyünk elvesztése, a saját ház hiánya, vagy a havi büdzséből épphogy kijövés mellett is lehetünk szeretetteljesek, türelmesek magunkkal, és lehetünk magunkra büszkék – hiszem az, hogy a kapitalizmus-társasban hogyan teljesítünk, az nem határozza meg azt, hogy hogyan gondolkodunk magunkról. Hiszen, ha a jelenünket úgy tudjuk élni, hogy a nap végén örülünk, hogy ezt a 24 órát is a Földön tölthettük, akkor valamit bizonyára jól csinálunk.