Abban a világban ahol a teljesítmény, a folyamatos célelérések és alkalmazkodás a legfontosabb érték, az elakadásokat és falakat éppen ezek húzzák körénk. Legmélyebb vágyunk, mely egyben a legnagyobb kihívás is, a saját magunkhoz való (újra)kapcsolódás. Már-már természetessé váltak a kiégés, a pszichoszomatikus betegségek és a krízisek. "Ilyen az élet!" tompítjuk magunkat, de belül egy szelíd hang mégis azt sugallja, lenne más út. És valóban.
Sokan amikor pszichológushoz fordulnak, abban a reményben teszik, hogy majd akkor sikerül kiiktatni az életükből a felmerülő nehézséget, és minden erejükkel azon vannak, hogy a küzdelemben felül maradjanak. Azonban éppen ez a küzdelem tartja fent a belső énünktől való elszakadást. Akkor mégis mit lehet kezdeni az elakadásokkal az életünkben? Adjuk meg magunkat és várjuk a csodát? Igen és nem. Ezt az ellentmondást fogjuk a következőkben megérteni.
Perspektívaváltás
Az egyik legfontosabb alapigazság, amit be kell engednünk a lényegünkbe, hogy minden elakadás a megújulás lehetőségét hozza. Bár arra lettünk szoktatva, hogy a problémákat elkerüljük vagy azonnal megoldjuk, az életutunkban létrejövő fejlődést csak a problémákkal való együtt maradás tudja segíteni.
Kétféle figyelmet különböztethetünk meg az ilyen élethelyzetekben:
Az egyik célorientált, amely során a külső tényezők mentén hozzuk létre a cselekvést. Ez fontos, amikor valamilyen feladatot gyorsan és hatékonyan kell megoldani. Alap működésünkben a problémákkal szemben is ezt használjuk, azonnal reagálunk. Ez a működés azonban egy beszűkült tudatállapot, hiszen csak a körülményekre, a tényekre és az automatikus megoldásokra tudunk koncentrálni, amelyek általában valamilyen kényszerből vagy megfelelésből származnak.
A másik a belső figyelem, amely egyfajta mozdulatlanságot hordoz. A befelé figyelés során az elakadási folyamattal kezdünk el együttműködni, a problémát befogadjuk és feldolgozzuk, nem pedig a rendszerünkből való kivetés üzemmódjában működünk. A befelé figyelés során bárminek figyelmet adunk, ami érzést vált ki belőlünk, és a megjelenő érzésekkel együtt maradunk, legyen az félelem, fájdalom vagy épp inspiráció.
Alapsémánk, és így automatikus működésünk is azt az értelmezést adja, hogy a probléma megszüntetendő. A perspektívaváltás arról szól, hogy az életünkben felmerülő nehézségeket nem rossznak és leküzdendőnek tekintjük, hanem megértjük, okkal jelentek meg, azért, hogy tanítsanak és a belső fejlődést, önmagunk meghaladását készítsék elő.
Kiégés
A kiégés lényegében kiüresedést jelent. A körülöttünk tornyosuló falak, melyek úgy érezzük fokozatosan szűkítik le életterünket, abból építkeznek, hogy figyelmen kívül hagyjuk belső jelzéseinket, érzéseinket. Meg kell felelni és teljesíteni kell a munkahelyen, a kapcsolatainkban, de sokszor még a pihenésünk során is. Ez a kényszeres túlpörgés mégis biztonságot és az egyensúly illúzióját adja. Amíg nem állunk le, addig nem kell szembesülni a hiánnyal, az űrrel, ami létrejött, és addig a minket körülvevő falakat sem kell érzékelnünk. De eljön a pillanat, amikor megtapasztaljuk, hogy a sok aktivitás ellenére is egy helyben toporgunk. A rádöbbenés válaszúthoz állít. Elkezdem-e a belső válaszaimat keresni, vagy maradok a mintáimnál?
Mi kell valójában a változáshoz?
Egy adott kihívás, krízis annyiszor és addig jelenik meg az életünkben, amíg meg nem értjük, majd el nem engedjük. A kettő pedig szorosan összekapcsolódik.
Stresszhelyzetben a mélyebben lévő mintáinkhoz nyúlunk vissza, amelyek a túlélés mintái. Amíg a tanult sémák alapján cselekszünk, a problémát fenntartjuk, hiszen ezekben a mintákban a külső tényezőknek való alárendelődés, megfelelés, és a kompromisszumok a rutinműködés.
A belső figyelemmel az energiám nem a külső szempontok értékelésére fog felhasználódni, hanem a tapasztalással kapcsolatos érzéseim megértésére és arra, hogy merjem kivárni a választ. A megoldás bennünk van, csak hagynunk kell kibontakozni. Tulajdonképpen ezt jelenti, hogy megadjuk magunkat és várjuk a csodát.
Újrakapcsolódás - lépésről lépésre
A belső figyelemmel járó visszafogottság sokszor nagyobb energiát igényel, mint a rutinműködés fenntartása.
Az újrakapcsolódás nem semmittevést vagy passzivitást jelent, hanem azt, hogy figyelmünket és energiánkat abba fektetjük, hogy a tapasztalatot - legyen az elakadás, krízis vagy épp egy betegség - megértjük, figyelünk a bennünk létrehozott hatásaira és azokra a belső megérzésekre, amelyek bár kezdetben halványak és gyengék, de a belső énünket képviselik és szolgálják. Ez a folyamat nem olyan gyors és egyszerű mint a sémák működtetése, de ha megadjuk magunkat az időt és teret a belső figyelem megtanulására, a probléma új eséllyé alakul az életünk teljesebbé és belsőleg irányítottá tételére.
Az első lépés pedig nem a küzdelem vagy menekülés, hanem az érzéseinkkel való együtt maradás, és a belső érzelmi viszonyokra való érzékenység kialakítása.
Pszichológusként ebben segítem a hozzám fordulókat. Merjenek együtt maradni a nehézségekkel, megérteni, tanulni, elengedni és ezáltal túlszárnyalni korábbi önmagukat. Hogy belülről irányított, szabad emberekké váljanak.
A következő részben abban segítem a kedves olvasót, hogyan tudunk együtt maradni a belső érzéseinkkel.
A blogbejegyzést Korompay Dorina (Pszichológus) küldte be. Kattints ide, hogy megtekintsd a szakember adatlapját!
Kiemelt szakemberek a témában
-
Szalkai Réka
Pszichológus
-
-
-
-
-
-
-
Dengyel Kinga
Klinikai szakpszichológus, Környezetvédelmi szakpszichológus
-
-
Kiss-Tóth Petra
Pszichológus, Szervezet és vezetőfejlesztő és munkapszichológia szakpszichológus
Budapest és Pomáz
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
Komment írása