A párkapcsolati veszteség és az őrület, mint gyógyír

A legnehezebben feldolgozható események életünkben a súlyos veszteségek, köztük a párkapcsolatiak. Ezeken túllenni szinte mindig tovább tart, mint gondoljuk – ha egyáltalán sikerül. Annak ellenére, hogy rengeteg tanács, baráti támogatás, egyetértés, helyeslés segíti – jó esetben – ilyenkor a helyzetünket. Mit tegyünk, ha már alaposan túlléptük az erre szánt időkeretet?

A legalapvetőbb talán az a felismerés, hogy gyorsan eredményre vezető eljárás nincsen, tekintve, hogy az emberiség története során ennek a problémának vélhetően néhány milliárdszor már nekifutott, meglehetősen szerény eredményekkel. Engedjük el az állapot lefutására vonatkozó elvárásainkat.

Alap pszichoterápiás tétel, hogy a feldolgozáshoz „akció” szükséges. Valamit csinálnunk kell, és – ha nem válik be az „elfoglalom magam valamivel” – célratartót.

Fogalmazzuk meg például, hogy mi történt „valójában”, mi vezetett oda, hogy két intelligens, jószándékú ember ide jutott. Akár úgy is, hogy a másik deficitjeit belefogalmazzuk, de azok meglétét megindokolva: például hogyan vezettek a gyerekkori sérülései olyan vakfoltokhoz, amik a mostani helyzetet lehetővé tették. Kerüljük az olyan indoklásokat, hogy „a másik hülye”, mert annak nulla tanulsága van, és saját magunknak ártunk vele.

Esetleg próbáljunk átállni a „másik oldalra”, és váljunk annak legmeggyőződésesebb tagjává. Idealizáljuk volt partnerünket, beszéljünk róla úgy, ahogyan a számunkra elérhető legcsodálatosabb emberről lehet. Maradjunk ízlésünknek megfelelő mértékben hitelesek.

Minden veszteség feldolgozásában kulcsszerep jut annak, hogy növekedéssé válik-e. Ha tanulunk belőle, ha szintet lépünk, akkor értelmet kap. (Ezért különösen nehéz például az a probléma, amivel drogrehabilitációs intézményekben lehet találkozni: egy negyvenes heroinista számára évtizedes függőségének a belátása gyakorlatilag nettó veszteség, ezért is komoly kihívás a szer elengedése. Rendkívül nehéz növekedéssé fordítani, bár nem lehetetlen: közülük sokan természetes módon válnak másokat leszokni segítő szakemberekké.)

Ahhoz, hogy fejlődéssé váljon egy veszteség, magunkhoz kell ölelnünk, önképünk részévé kell tennünk. Ez gondolatilag és szavakkal is megteendő, például megfelelő társaságban: „elrontottam eddigi életem legfontosabb párkapcsolatát, és ezt így-és-így tettem.”

Írjunk volt párunknak levelet, és olvassuk fel neki. Könyörögjünk. Írjunk levelet az ő nevében saját magunknak, amiben évekkel később belátjuk, hogy hiba volt szakítanunk, vagy legalább hiba volt ilyen módon szakítani. Írjunk rap-számot, és adjuk elő, szerenádozzunk az erkélye alatt, süssük meg neki kedvenc ételét és tegyük az ajtaja elé.

Szerezzük meg magunknak a hitet, hogy megtettünk mindent, amit a jelenben lehet. És az őrület végül teret adhat annak, hogy újra józanul lássuk magunkat és a világot.