Párkapcsolat nélkül

Párkapcsolatot találni sosem volt egyszerű. Ez viszont manapság hatványozottan igaz. A 2022-es népszámlálási adatok alapján a Budapesten élők 28%-a szingli. A nemek szerinti megoszlást tekintve 100 szingli nőre 149 szingli férfi jut. Ez elég jelentős különbség.

Ami azonban ennél is meglepőbb lehet, hogy nagyon sokan nem kényszerből vannak egyedül, hanem egy tudatos választás eredményeként. Ez némileg ellentmond az „ember társas lény” elméletnek.

Ami szerte a világban megfigyelhető, az nálunk is lassan egyre egyértelműbben kirajzolódik. Ahogy az élet sok területénél megfigyelhető, a párkapcsolatok esetén is egyre nagyobbak lettek az elvárások. A párkapcsolatnak háttérbe szorult az eredeti alapfunkciója, hogy biztonságos környezetben lehessen utódokat nevelni, és előtérbe kerültek az önmegvalósítás (önzés?) felé mutató funkciók.

Nyilván korábban is voltak a kapcsolattal szemben olyan igények, vágyak, hogy tessen a másik fél, szexuálisan vonzónak találjuk, illetve hogy jól érezzük magunkat a társaságában, de mostanra olyan hosszú lett ez a felsorolás, ami már-már abszurd: legyen szerelem, legyen magas/alacsony, divatos vagy épp minimalista, azonos értékrendje legyen, hasonló családi háttérrel rendelkezzen, szeressük ugyanazokat a dolgokat, és még sorolhatnám. Természetesen nemektől függően is további elvárásoknak kell megfelelni: külső, vagyoni helyzet, érzelmi támogatás, önmegvalósítás stb.

Olyan hosszú lett mostanra a lista, hogy az teljesíthetetlen. Mindenki a közel tökéleteset akarja megtalálni. Nyilván ez lehetetlen, de a szociális médiában viszont azt harsogja mindenki, önmagunkat áruljuk el, ha bármi kevesebbel beérjük.

Ezzel szemben pedig ott van az a szilárd, túlzó önérvényesítés, hogy ENGEM fogadjon el olyannak, amilyen vagyok. Mintha már az alap hozzáállás az lenne, hogy bizony én nem fogok dolgozni magamon, így neked kell idomulni hozzám.

De miért van ennyivel több férfi mint nő? Erre a kérdésre sokan sokféle választ adtak már, és elég sok kutatás is volt a témában, hogy nagyjából kirajzolódjon egy kép.

Az első, bár nem a legfontosabb, hogy úgy tűnik, a férfiakban biológiai szinten is megváltozott valami mostanra. A tesztoszteron szint folyamatosan csökken. Ez önmagában még nem biztos, hogy óriási probléma lenne, mert eddig is tudtuk, hogy jelentős különbségek és kilengések vannak a férfiak között ezen a téren, de mostanra kezd aggasztóan alacsony értéket mutatni.

A másik fontos tényező, hogy nagyon megnehezedett a férfiak számára, hogy a velük szemben támasztott elvárásoknak megfeleljenek. Nem feltétlen több elvárás van velük szemben, csak ezek némelyikét sokkal nehezebb megugrani. A legnyilvánvalóbb az anyagi tényező. Az élet olyannyira megdrágult, hogy megteremteni egy családnak megfelelő egzisztenciát jelentős szülői támogatás nélkül csak nagyon keveseknek sikerül.

De nem csak anyagiakban kell helytállniuk, hanem mostanra már szinte minden területen a nők partenerei kell legyenek: vegyék ki a részüket a házimunkából, gyereknevelésből, figyeljenek oda a másik fél érzelmeire stb. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek teljesen jogos elvárások, a probléma a mértékben van. A klienseimtől is gyakran hallom (főleg az elvált férfiaktól), hogy eszük ágában sincs újra kapcsolatba kerülni. Mert annyi mindent kellett beletenniük a kapcsolatba, amennyit messze nem kaptak vissza. Egyedül sokkal könnyebbé vált az életük. Ez nem azt jelenti, hogy aszexuálisokká váltak volna hirtelen, csak annyit, hogy nem vágynak többé olyan tartós kapcsolatra, amelyben össze is költöznek.

A fiatal férfiak (húszas éveiben járók) között is ugyanakkor egyre gyakoribb, hogy már eleve nem is terveznek sem házasságot, sem családot. Ennek több olyan oka is van, ami egyértelműen társadalmi probléma is: elérhetetlen lakhatás, követhetetlen drágulás, klíma katasztrófa, háborús krízisek. Ha egyetlen szóval szeretnénk összefoglalni, miért is mondanak le a családalapításról egyre többen, az a kiszámíthatatlanság. Annyira bizonytalan a jövő, és már nem csak a távoli jövőről van szó, hogy inkább nem vesznek magukra újabb felelősséget és feladatokat. És ezért azt gondolom, nem lehet hibáztatni őket. Mert nem arról van szó, hogy gyengék, elkényeztetettek, lusták lennének. Arról van szó, hogy egyáltalán nem az ő képességeiken és befektetett munkájukon múlik a siker. Bármelyik pillanatban minden összedőlhet egy külső ok miatt, ahogyan azt az elmúlt 5 év be is bizonyította.

Sajnos pszichológusként azt kell mondanom, nagyon is racionális és felelősségteljes döntés, hogy egy ennyire kiszámíthatatlan és gyorsan változó (főleg romló) világban nem teszik ki sem magukat, sem a gyermekeiket egy nyomorúságos élet kockázatának.