Önszeretet vs. önzőség?

Önszeretet vs. önzőség?

Az önszeretet és önzőség közötti különbséget gyakran félreértik, ami jelentős hatással van a mentális egészségre és az emberi kapcsolatokra. De mi is az önszeretet? Az önszeretet azt jelenti, hogy elfogadjuk és tiszteljük önmagunkat, az igényeinket, szükségleteinket, vágyainkat. Figyelünk a testünk jelzéseire, és kifejezzük és érvényre juttatjuk a saját érdekeinket. Az önszeretet egyfajta belső békét hoz magával, mivel elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, beleértve a hibáinkat és gyengeségeinket is. Az önszeretet nem azonos az önzőséggel vagy nárcizmussal; sokkal inkább arról szól, hogy egészséges határokat szabunk, és törődünk fizikai és érzelmi szükségleteinkkel.

Az önszeretet csírája, mint megannyi más, gyerekkorban indul. A szülők és gondozók szeretete, támogatása és elfogadása kritikus szerepet játszik az egészséges önszeretet, illetve önbecsülés kialakulásában. Amikor egy gyermek feltétel nélkül szeretve érzi magát, kialakul benne az az érzés, hogy igen, én szerethető vagyok. Ez egy generációkon átívelő „játék”. Jó esetben a gyermek megtapasztalja a szülők szeretetét, ezáltal megtanulja saját magát is szeretni, és így képessé válik másokat is szeretni. Amikor ő válik szülővé, folytatódik a körforgás. Hiszen ahhoz, hogy másokat feltétel nélkül szeretni tudjunk, először magunkat kell szeretnünk, legyen ez tudattalan vagy tudatos.

A szülők tanítanak meg a szeretet érzésére, arra a képességre, hogy magunkat és másokat szeretni tudjunk. Persze vannak olyan esetek, amikor ez nem történik meg. Ebben az esetben hosszas tudatos folyamat során felül lehet írni a szülőktől látott mintákat, és úgymond „beletanulni” a szeretet művészetébe. Vannak olyan esetek is, amikor nincs szó bántalmazásról vagy elhanyagolásról, sőt, igyekeznek minden téren jó szüleik lenni a gyermekeiknek, de a transzgenerációs hatások (amik generációról generációra továbbadódnak) és a társadalmi normák mélyen beleégtek, és tudattalanul egészségtelen mintákat közvetítenek a gyermekeiknek. Gyakran előfordul, hogy a szülők fontosabbnak tartják a társadalmi normáknak való megfelelést, mint a gyermek saját vágyait. Így a gyermek azt tanulja meg, hogy a társadalmi normák fontosabbak, mint a saját vágyai.

Ez egy vékony jég, és nehéz megtalálni az egészséges középutat, hiszen társadalomban élünk, ahol szabályok vannak, amelyeket bizonyos keretek között be kell tartani. Ugyanakkor a gyermekek egészséges fejlődéséhez szabályokra és keretekre van szükség. Ha azonban valaki nem tanulja meg gyermekkorában, hogy a vágyait és szükségleteit ki lehet elégíteni, először a szülők segítségével, később pedig önállóan, akkor felnőttként is ezt a mintát viszi tovább. Ekkor vagy nem tudja megfogalmazni, hogy mire vágyik, vagy mélyen tudja, de nem meri kifejezni, sem tenni a megvalósításáért. Ilyenkor előfordulhat, hogy saját igényeit hátra sorolja, és mindenki másét előtérbe helyezi. Ha mégis magát helyezné előtérbe, akkor azt önzőségnek érzi, és bűntudata van.

Fentebb is utaltam már rá, hogy az önzőséget sokan keverik az önszeretettel. Az igazság az, hogy egy közös skálán helyezhetők el, ahol a két végpontot az önzőség és az önzetlenség adják. Az önszeretet a kettő között, valahol középen helyezkedik el. Az önzőség néha nárcisztikus személyiségzavarral is társulhat, de nem minden önző ember nárcisztikus. Az egészséges önszeretet nem véletlenül helyezkedik el középen a két véglet, azaz az önzőség és az önzetlenség között: úgy kell ezt elképzelni, mint egy ingaórát, amely néha egyik, néha másik irányba leng ki, s ezen a skálán belül mozog, s gyakran középen megpihen.  A két végleten való hosszas időzés viszont egészségtelen, illetve, ha valaki nagyon az egyik véglet felé tolódik el, akkor sokszor képtelenné válik a túl oldalra: vagyis, ha valaki mindig csak a saját érdekeit veszi figyelembe, s mindig saját magát rakja a középpontba, akkor képtelenné válik az önzetlenségre. De fordítva is igaz, hogy aki mindig önzetlen, az nem tud az önzőség irányába elmozdulni, ami pedig azt eredményezi, hogy nem tud önérdek- érvényesíteni. Normális esetben az ember tud önző és önzetlen is lenni, akkor amikor épp szükséges. Mindkettő nagyon fontos, és megvan a maga helye. A fontos az, hogy vegyük észre, és vegyük figyelembe saját vágyainkat és szükségleteinket, és ne legyen emiatt bűntudatunk.