Önismeret, Önmegvalósítás, Önértékelés

Ez pedig mindig folyamat.
Az évek előrehaladtával fejlődik, módosul, alakul.
A csecsemő számára  nincsen „én” és „nem én”. Ő még nem ismeri fel önmagát a tükörben, de anyját már igen.
 
Óvodás és kisiskolás korban (mely igen kritikus időszak)   rájön, hogy ÉN – ÉN vagyok, az a másik társam a  NEM ÉN, vagyis  kialakul a „nem olyan mint én” fogalma, rájön, hogy  ő egy  másik ember. Ebben az élet szakaszban nagyon  fontos a szülői  nevelés hatása.
Meghatározó szerepe van !
Hiszen a szülő úgy alakítja a gyermek önmagáról alkotott képét, hogy cselekvéseit minősíti, mert a szülő  az első „minősítő” személy.
Ha a gyerek megnyilvánulásait túlnyomóan kedvezőtlenül, ítéli meg, ha a gyerek mindig megszégyenítéseket kap, az én-kép negatív lesz.
Ha a gyerek folyton azt hallja szüleitől, hogy két-bal-kezes vagy, akkor a gyerek mire felnő, valóban ügyetlen, kétbalkezes lesz, hiszen a szülő negatív programot ültetett el gyermekében. De a túldicsért, agyon dédelgetett gyerek  személyisége épp úgy megsérülhet, mint azé, akit folyton szidnak ,becsmérelnek, vagy éppen nem kapott érzelmi visszajelzést gyermekkorában.
 
Az embernek, mint minden önszabályozó rendszernek szüksége van visszajelzésre a környezetéből, és ennek az információnak  i g a z –nak kell lennie. Ezért kell a gyermekkori reális én-kép kiépítés, majd később a reális önismeret.
A  reális én-kép vezet el a reális önismerethez, ez pedig az ép személyiséghez.
Az önkép (önmagunkról kialakított kép) nyitott, lezáratlan, hátterének színezetét a mögöttes tudattalan adja meg. Az ember folyamatosan munkálja önmagát és önképét, sajnos  a megvalósítással mindig elmarad maga mögött.   De amíg él az ember, addig alakítható, javítható, jobbítható.
 
Szólon mondja: „Ismerd meg önmagad! ”
 
Jogos a kérdés felvetés: van erre szükség ?
Igaza van Szólonnak?
Nem ártunk azzal, ha túlzásba visszük életünk, önmagunk, esetleg mások életének elemzését?  A válasz rögtön kiderül.
 
Mindennapjainkban sok megismerés csak saját önismeretünkön alapulhat.
Csak akkor tudok mást is megérteni, ha önmagam ismerem.
Önmagamon át  szűrve ismerem csak meg a világot, a másik embert.
Önmagunk ismerte azért is fontos, hogy felismerjük céljainkat, lehetőségeinket, világosan lássunk és tudjunk mérlegelni, hogy ezáltal a tőlünk telhető legjobbat nyújthassuk.
Hiszen, ha  nem tudjuk kitölteni azt a keretet, ahová az élet állít bennünket, elégedetlenséget érzünk, amelyet vagy túlkompenzálunk arrogáns, fölényes hanggal, vagy kisebbrendűségi érzéseink támadnak.
Mindkét esetben a végeredmény ugyanaz: idegessé válunk.
 
Mit kell megismerni magunkban?

    Ki vagyok én ? (eredetem, őseim…)
    Milyen ember vagyok?  (jó, rossz, önző , önzetlen, hazudós, sunyi, pletykás, titoktartó, bőkezű, fösvény, kezdeményező, bátor, lelkiismeretes, megbízható….)
    Milyen az önbecsülésem ?
    Mik az életcéljaim? (Mit akarok elérni, milyen módszerekkel?
    Mik a megvalósítási eszközeim? (türelem, okosság, kompromisszumkészség, agresszivitás, könyököm,  mások kihasználása…)
    Szembe merek nézni önmagammal? Ha kiderül, hogy gyenge jellem vagyok, hogyan ítélem meg magam ?
    Milyen a tűrőképességem? Milyen a tűrőképességem  környezetem és önmagam butasága iránt?
    Elfogadom magam erényeimmel, hibáimmal ?
    Képes vagyok tanulni az élethelyzetekből?
    A jóra törekvésem uralja az életemet vagy sem?
    Őszinte vagyok másokhoz és önmagamhoz ? Vagy magamnak is hazudok?
    Van-e bennem béke?
    Hiszek-e valamiben?  (Emberben, létezés céljában, magasabb erkölcsben, Istenben…) Bele tudok-e illeszkedni ebbe a hitrendszerbe, vagy tagadom azt? Ezek a felteendő kérdéseknek csak kis töredéke.

Reális önismeret esetén ezeket a kérdéseket meg tudjuk válaszolni!
Reális önismeret esetén önneveléssel képesek vagyunk a jobbító változásra!
Így  jobban megértjük önmagunkat és  mások cselekvésének mozgató rugóit.
Ne feledjük: a reális önismeret hiánya fontos tényező lehet bizonyos betegségek keletkezésében, vagy annak idültté válásában.
Lássunk erre egy példát: pl. kifejlődhet a férjben egy gyomorfekély,  ha hivatásában és otthon sem kapja meg  a várt elismerést, szeretetet. Fájdalmai hangoztatásával mintegy „magára irányítja”  környezete  figyelmét, sajnálatát. Az orvos fekvést, diétát javasol betegének, aki így eléri a védett helyzetet, vagyis kikényszerítette családjától,  (nem tudatosan) a több törődést, de egyben mentesítette környezetét annak felismerésében, hogy a szeretethiány hajszolta őt bele a gyomorfekélybe. Ha a feleségnek megmondanánk ezt, akkor ő sértődne meg a legjobban és bizonygatná, hogy ő mennyi gondot fordít férje étkeztetésére, nyugalmára, ő végzi helyette a fennmaradó ház körüli munkálatokat, stb , de azt sohasem fogja bevallani, hogy azért szeretné, ha férje minél előbb meggyógyulna, mert általa megszabadulna sok látszat-gondoskodásról. Ez a több törődés olykor bizony a mély bűntudatból való engesztelés-féle. Ennek előfordulása sokkal gyakoribb a mindennapi életben, amint azt gondolnánk.
 
Sérülhet az ember önértékelése ?
 
Természetesen.
Az önmagunkról kialakított kép és a reális én-kép gyakran nem esik egybe.
Gondoljunk csak arra, amikor először halljuk vissza saját hangunkat magnószalagról, vagy látjuk viszont magunkat egy videofilmről: mennyire idegen és furcsa, esetleg kellemetlen ez az élmény. Amennyiben az eltérés nagyfokú a reális énkép és a vélt énkép között, ez az életben általában torzulásokhoz vezet.
De  nemcsak mi magunk, hanem környezetünk is megítél bennünket.
Ez a külvilágból érkező külső értékítélet és a belülről fakadó önérték-tudat vagy harmonizál egymással, (ez az ideális állapot) , vagy nem, s ekkor belső feszültség  forrássá válik. Ezt pedig elfojtjuk, mert félelmet és szorongást kelt. Ez a szorongás pszichés blokkot épít föl, ezáltal betegséget gerjeszt.
A külső, környezeti, és belső, saját megítélés  lehet reális, és irreális egyaránt.
Az irreális felértékelés és irreális alábecsülés egyaránt gyakran fordul elő.

    Az énkép irreális alábecsülése esetén, kóros körülmények között az önkép elszegényedhet, csonkulhat, torzulhat, szétzihálódhat, ebből általában lelki betegségek alakulnak ki, mint neurózis, szorongás és hangulatzavarok.

    Ha ez az énkép irreálisan  és kórosan felértékelődik, akkor annak is meg van az eredménye:  az ilyen személy többnyire sértődékeny, önmagát tartja a „legjobbnak”, „ideálisnak”,  közülük kerül ki a  fennhéjazó, nagyképű, öntelten kegyetlen, fondorlatosan törtető, agresszív, zsarnok típusú „kiskirály” vagy „léhűtő”   ember. 

    Van egy harmadik lehetőség is: amikor a személy önképe ugyan negatív, de úgy viselkedik, mintha nagyon erős és pozitív önképpel rendelkezne. Ő az aki mindent „jobban tud” másoknál, csak az a „helyes út” , ahogyan ő látja a dolgokat. De ha ennek az embernek a mélyére nézünk, akkor derül ki, hogy a látszat határozottság mögött  mérhetetlen kisebbrendűségi komplexus áll.  Az egészséges személyiségű embernek az énképe reális, ő az „arany középúton” halad, tisztában van saját erényeivel, gyengeségeivel, mindkettőt jól tudja kezelni, környezetével harmóniában él.

Mi a célja az önismeretnek?
 
Az, hogy megtanuljuk: mit várhatunk el adott helyzetektől és adott személyektől, hogy fájó meglepetések ne érjenek.
Az, hogy tudjuk: mit várhatunk el saját képességeinktől, hogy meg tudunk-e felelni a vállalt kötelezettségeinknek. (családban – munkahelyen  – társadalomban  - betegség esetén, örömben, bánatban).
 
Éppen ezért, az önismeret, az önmegismerés sarkalljon bennünket önmagunk jobbítására, tökéletesítésére.
Ez  igen nehéz feladat és igen nehéz út. Tökéletesen úgysem sikerül, de legalább próbáljuk meg, és ne alkossunk önmagunkról – ezáltal másokról és a világról sem torz  képet.
 
Mit tegyünk?
 
Fogadjuk el önmagunkat erényeinkkel és gyengeségeinkkel együtt és igyekezzünk munkálkodni önmagunk jobbításán. Ez nem életkor kérdése. Aki akar, az tud változni, tud jobbá válni, hiszen az ember amíg él, addig képes a fejlődésre!