Önfeláldozás és remény

Képzeljük el azt a családfenntartó férfit, aki utálja a munkáját. Frusztráció, stressz, az önmegvalósítás hiánya az, amit nap nap után megél. De a pénz jó. Nagyon jó. Már hozzászokott az egész család egy kényelmes életszínvonalhoz. Esetleg társul ehhez a jövőtől való túlzó félelem is (újabb válság, betegség stb.), ami még nehezebbé teszi a változtatást.

Most képzeljünk el a párját. Elsősorban ő gondoskodik a gyerekekről, bár mellette dolgozik is. Tételezzük fel, jófej a férje, és legalább a házimunkán közösen osztoznak. Régóta együtt vannak, a kapcsolat működik, elvannak. Tulajdonképpen panaszra semmi jelentős ok nincs. Megvan a statisztikai átlagos havi 3 szex, néha még jó is. De húsz év után, mit is várhatna az ember, ugye?

A kapcsolat, ahogy az lenni szokott, tele van hullámvölgyekkel és hegyekkel. Az egyik mélypont során azonban megtörténik az, amire már senki sem számított. A házaspár egyik tagja szerelmes lesz. Mindegy melyik. Közhelyes, mindennapos történet.

És egy idő után felmerülnek a kérdések. Menni vagy maradni? Szerelem vagy család? Boldogság vagy erkölcs? Jó embernek lenni, vagy házasságtörőnek? Hangzatos, óriási terhet hordozó szavak, ítélkezések, amiknek amúgy a legfőbb alapja a társadalmi norma, és a megszokás.

Mert úgy hiszem, a valódi kérdések inkább ezek:

Merek újra a bizonytalanság felé lépni?

Merek-e felelősséget vállalni a saját boldogságomért, ahelyett, hogy megidealizálom a boldogtalanságomat?

Képes vagyok-e rövidtávon fájdalmat okozni mindenkinek körülöttem?

Vajon elég jó és értelmes embert választottam páromul, hogy felnőttként, békésen tudjunk válni?

Nem mennék bele ezen kérdések fejtegetésébe, akit érint a téma, úgyis képes átgondolni, illetve magába nézni, hogy mik még a valódi kérdések.

Nézzük inkább a lehetőségeket.

Maradni. Ez csak akkor jó alternatíva, ha a páros mindkét tagja képes beismerni önmagának és egymásnak, hogy boldogtalanok, és emiatt tudott megjelenni valaki más. Ezután újra át kell beszélni mindent, mert valószínűleg az évek során egyre kevésbé figyeltek egymásra, egyre csak a kötelességek voltak a látótérben. És mivel mindkét felet más típusú ingerek érték, más irányba fejlődött a gondolkodásuk és érzelmi világuk. Így lassan két teljesen különböző ember lettek, akiket csak a közös gyerek, és a család megidealizált képe tart össze. Megidealizált, mert sokan végig sem gondolják, mit jelent számukra a család fogalma, és hogy vajon ez teljesül-e ott, ahol épp vannak.

A családot nehéz egyértelműen definiálni, ezért inkább csak azt írom le, amit a klienseimtől hallok, és amit én is gondolok. A család egy olyan közösség, ahol elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Szeretnek, támogatnak. Nem egy küzdőtér, ahol a mindennapi nehézségekkel birkózunk, hanem az a hely, ami megadja az alapot, hogy kibontakozzunk. Ahol vannak közös céljaink, de mindenki megvalósíthatja a saját vágyait is. És szabad hibázni, és hisztisnek lenni, és ballábbal kelni. Ahol a legszívesebben töltjük az időt, de ami nem sajátít ki. Egy közösség, ahol nem erőfeszítés, hanem természetes, hogy ezeket kapom, és ugyanezeket adom.

Tehát a maradni, valószínűleg csak akkor jó alternatíva, ha a családról alkotott képe mindenkinek hasonló (nem a fent leírtakhoz, hanem egymáséhoz), és még él a remény mindenkiben, hogy ez el is érhető. Hogy ha újra elkezdik felépíteni, akkor még lehetnek boldogok, és nem csak létezni, hanem élni fognak.

Persze, lehet maradni másképp is. Önfeláldozással. Mert ez ugye egy szép önzetlen cselekedet. A leghősiesebb, legönzetlenebb dolog, amit egy ember tehet a másikért/másokért. Ha leszámítjuk azt az apróságot, hogy ez valójában egy hazug konfliktuskerülés, amivel becsapjuk a másikat, a gyerekeket és önmagunkat. Soha, senki nem lesz hálás érte, viszont amikor majd évtizedek múlva kiderül, legtöbben hülyének néznek érte. A gyerekek felnőve jó eséllyel, szent esküvel fogadják, hogy így biztosan nem fognak élni, és vagy sosem házasodnak meg, vagy az ígéret ellenére, ugyanúgy beleragadnak egy ilyen helyzetbe. Mert mint ahogy minden viselkedésünk, ez is minta a gyerekek számára, amit vagy követni fognak, vagy aminek az ellenkezőjét teszik majd.

Így azt gondolom, az önfeláldozás sosem vezet az üdvözítő úthoz.

Ami igen, az az, ha él még mindkét félben a remény, és elég rugalmas személyiségek ahhoz, hogy tudjanak és akarjanak ezúttal egymás irányába változni. Ha meghallgatják a másikat, és odafigyelnek rá, ugyanakkor kifejezik a saját vágyaikat is, és igyekeznek meg is élni azokat. (Meglepő módon, a vágyak asszertív, nem követelőző kifejezése szokott nehezebben menni a feleknek.)

Mert bárhonnan vissza lehet hozni valamit, ami régen működött, ha mindkét fél teljes odaadással tesz érte. Igen, nagyon el tudnak távolodni ketten, és igen, akár évekig is tarthat, amíg minden újra jó lesz. Nem elviselhető, hanem jó. Mert az élet nagyon hosszú, ha valaki boldogtalan. A gyerekek tinédzser korukban elkezdenek a világ felé fordulni, huszonéves korban már csak a kiszolgáló személyzet szerepe jut a szülőknek, amikor elköltöztek, akkor pedig újra párkapcsolattá válik az, ami addig család volt. És egy nem jó párkapcsolatban élni az életünk utolsó három évtizedét, felér a földi pokollal. Láttam, tapasztaltam a pszichológiai ülések során. Ahogy talán mindenkinek van ilyen élménye a saját környezetében is.

Azonban nem feltétlen kell ennek ilyen borúsan végződnie. Akár többször is fel lehet, és jó eséllyel kell is építeni egy új családot a megváltozott élethelyzethez igazodva. És ez lehetséges is. De csak akkor, ha mindkét félben él még a remény, és van mellette tenni akarás és rugalmasság.

Visszatérve a megoldásokhoz egy pillanatra, természetesen jó választás lehet éppenséggel a válás, és egy új kapcsolat építése is. Sőt, van olyan pillanat, hogy ez a jobb döntés. Van az a távolság, amit már nem érzünk reálisnak áthidalni. Lehet, annyit változtunk az évek során, hogy már egészen másmilyen életre vágyunk. Felhalmozódhatott annyi bántás, hogy már nem akarjuk a másikat magunk mellett tudni. Történhetett olyan vagy annyi megcsalás, amit már nem tudunk megbocsátani.

Ilyenkor jobb elbúcsúzni, és az új felé fordulni. Mert így van esély újra a boldogságra, a gyerekek pedig mintát látnak arra, hogy ha valami nem működik, az nem a világ vége, mert szabad változtatni. Ennek viszont csak akkor van értelme, ha az új kapcsolatot épp azzal kezdik, hogy leülnek, és megbeszélik, számukra mit is jelent a család. Mert egy ilyen helyzetből is lehet boldog életet építeni, ha van remény, akarás és rugalmasság.