Önfeladástól az önazonosságig

Személyiségünk fejlődése során fontos mérföldkő, amikor az átélt traumák, krízisek feldolgozása és a mélyebb önismereti munka eredményeként beláthatóvá és mélyen átérezhetővé válik, milyen károkat okoz az önfeladás, a megfelelési kényszer, a saját szükségletek háttérbe szorítása, az érzelmek elfojtása. 

Felszabadító élmény, amikor megszületik a felismerés, hogy nem lehet valódi életcél a mások elvárása szerint élet, még akkor sem, ha ők a legfontosabb személyek az életünkben. Ugyanúgy, mint bárki másnak, aki eltévedt a saját útján, az az elsőrendű feladatunk, hogy visszataláljunk önmagunkhoz és a kapcsolatainkban is képessé váljunk a valódi lényünkkel jelen lenni, képviselve a határainkat, az érzéseinket, a szükségleteinket és  korlátainkat egyaránt. 

Előfordulhat, hogy ez a folyamat megterhelő külső és belső feszültséget, konfliktusokat hoz a felszínre.

Szívszorító belegondolni és megtapasztalni, hogy a lényünkből és a megnyilvánulásainkból fakadóan mennyire sokféle módon árthatunk.

Egymásnak, a környezetünknek, önmagunknak.

Szándékossággal, gondatlansággal, aktivitással, passzivitással, mulasztással. A következmények olykor olyan súlyosak, hogy az ártó magatartások egy részének büntetőjogi vonatkozása is van. A társadalomra való veszélyességük folytán a jogalkotó törvényalkotással, felelelősségre vonással, büntetés és kártérítés kiszabásával lép fel az ártó magatartást tanúsító személyekkel szemben.

Hogy van ez azokban az esetekben, amikor a károkozás nem éri el a jogi értelemben vett társadalomra veszélyesség kategóriáját, de az egyénre mégis veszélyt jelent? Lélektani értelemben.

Hogyan lehet tiszteletben tartani, képviselni, védeni a határainkat, ha bizonyos aspektusai nehezen érzékelhetőek és egyénenként rendkívül változékonyak? 

Hogyan érdemes a felelősségről és a jóvátételről gondolkodni és gondoskodni, ha ez a sokrétűség szinte átláthatatlan? 

Milyen prevenciós lehetőségeink vannak, amelyekben bízhatunk?

Sokféle válasz létezik ezekre a kérdésekre. Időnként érdemes lehet új perspektívák, új szempontok mentén átgondolni a válaszainkat és úgy formálni a viselkedésünket, hogy minél több biztonságot nyújtó, értéket teremtő kapcsolódásban lehessen részünk.

Dr. Gladys McGarey: A jól megélt élet című könyvében így fogalmaz: ,,A határaink tükrözik, hogy kik vagyunk és mire van szükségünk - és mivel ez folyamatos változásban van, a határaink is ennek megfelelően mozoghatnak. Ez persze nem azt jelenti, hogy mások mozdíthatják el őket helyettünk - hanem azt, hogy nekünk magunknak kell rendszeresen befelé figyelnünk, és felismernünk, hogy mire van szükségünk, éppen milyen alakú kirakósdarabként illeszkedünk a világba. Ez gyakran másoknak is segít, hogy a helyére illesszék a saját darabjukat."