Öncímkézés – „Diagnózist kaptam TikTokon"

Egyre gyakrabban fordul elő, hogy valaki már az első alkalommal kész diagnózissal érkezik. Nem kérdésként hozza, hanem állításként: ADHD-m van. Autista vagyok. Komplex traumás. Valószínűleg BPD. És amikor megkérdezem, honnan jutott erre a felismerésre, a válasz egyre kevésbé meglepő: láttam egy videót, és minden a helyére került.

A pszichológiai önmegértés iránti vágy nem új, és önmagában semmi baj nincs vele. Az új az, hogy a felismerés formája megváltozott. Korábban az emberek tünetekkel és történetekkel érkeztek, a diagnózis pedig – ha egyáltalán szükség volt rá – valahol a munka közben, gyakran a végén formálódott meg. Most a diagnózis a belépő. Már akkor ott van a szobában, amikor mi ketten még be sem mutatkoztunk egymásnak.

Ami közben történik a kulturális háttérben, azt Nick Haslam ausztrál pszichológus concept creep-nek, fogalmi kúszásnak nevezte el. Bizonyos pszichológiai fogalmak az elmúlt évtizedekben szemantikai inflációt szenvedtek el: tágabbak lettek, mint amekkorák eredetileg voltak. A „trauma" valaha rendkívüli, gyakran életveszéllyel fenyegető eseményekre utalt; ma a nehéz munkahelyi légkör is trauma lehet. A „szorongás" klinikai tünetegyüttesből életérzéssé szelídült. A „nárcisztikus bántalmazás" – olyan kategória, ami sem a DSM-ben (Mentális Zavarok Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyve), sem az ICD-ben (Betegségek Nemzetközi Osztályozása) nem szerepel – az Instagramon másfél milliónál több bejegyzést gyűjtött, és a „nárcisztikus" szó közben lassan a „nehéz partner" szinonimájává kopott.

Ez nem pusztán nyelvészeti kérdés, mert a fogalmak tágulása előbb-utóbb az önmegfigyelésbe is beszivárog. Egy friss amerikai vizsgálatban azok, akiknek szélesebb fogalmuk volt arról, mi számít mentális zavarnak, szignifikánsan nagyobb valószínűséggel diagnosztizálták magukat – függetlenül a tényleges szenvedés és funkcionális károsodás mértékétől. Egy reprezentatív felmérésben az amerikai felnőttek negyede gondolta úgy, hogy diagnosztizálatlan ADHD-je van; a tényleges felnőttkori prevalencia csak 6 százalék körül mozog. A TikTok-tartalmak tartalomelemzései ezzel szinkronban vannak: az ADHD-videók nagyjából fele félrevezető, az autizmushoz kapcsolódó tartalmaknak körülbelül a negyede pontos, a többi pontatlan vagy túláltalánosított. A készítők elsöprő többségének semmilyen releváns végzettsége nincs, a hitelesítés egyetlen forrása a „személyes tapasztalat" – ami önmagában nem lenne baj, ha a diagnózis tapasztalati kategória volna. Csakhogy nem az. Magyar adat is van már erre: az NMHH tavalyi kísérletében fiataloknak egy kitalált, nem létező betegségről mutattak rövid videót, és a megkérdezettek 44 százaléka elhitte, 38 százalék legalább egy ismerősét, 6 százalék pedig saját magát azonosította érintettként. A rövid videós felületen tehát az sem kell, hogy egy diagnózis valódi legyen ahhoz, hogy rá lehessen ismerni.

Könnyű belátni, miért működik ez az egész ilyen jól. Ha valaki évek óta érzi, hogy valami nincs rendben vele, de nincs rá szava, akkor egyetlen szó hihetetlenül nagy megkönnyebbülés tud lenni. A diagnózis – akár klinikailag érvényes, akár nem – egyszerre nevezi meg a szenvedést, ad rá okot, és kínál közösséget hozzá: olyan emberek hálózatát, akik hasonlóak, akik értik, akik elfogadják. Ezért nem működik, ha a terapeuta felvilágosító szerepben érkezik, és tényekkel próbálja megingatni a pácienst. Aki így érvel, az nem a diagnózis ellen érvel, hanem az ellen az érzés ellen, hogy végre van egy keret, amiben érthető vagyok. Ezt a keretet jó okkal védi, akinek van.

A rendelői tapasztalat sem az, hogy valaki látványosan téved, hanem hogy valaki nagyon biztos – és a nehézség inkább a bizonyosságban van, mint magában a címkében. Van erre egy tanulságos kísérlet: közel ötszáz egyetemistát osztottak három csoportba, és az egyik csoport kifejezetten félrevezető ADHD-videókat nézett. A végén ennek a csoportnak kevesebb volt a pontos tudása az ADHD-ről, mint a másik kettőnek – de szubjektíve magabiztosabbak voltak benne, hogy tudják, mi az ADHD. Ez pontosan az a kombináció, amivel a rendelőben is találkozni: nem a tájékozottság nőtt, hanem a lezárás érzése. Amikor a bizonyosság megérkezik, bezárul az a hely, ahol a terápiának egyáltalán dolga volna: a kérdés helye. Ha az álmatlanság nem pusztán álmatlanság, hanem „ADHD-s hiperfókuszfáradtság", akkor az alvás kérdéséről nem kell tovább gondolkodni; a válasz adott. Ha a szakítás utáni rossz érzés nem veszteség, hanem „nárcisztikus bántalmazás utáni trauma", akkor a gyász helyett ott a diagnózis. A címke kényelmet ad, de cserébe lezárja azt a folyamatot, amiből a terápiás munka anyaga lehetne. És tegyük hozzá: ennek ellenére mind az alvás, mind a gyász élőn maradt gond marad.

Van emellett egy másik, finomabb folyamat is, amit Ian Hacking filozófus visszacsatolási hatásnak nevezett. A pszichiátriai kategóriák – a fizikai betegségektől eltérően – visszahatnak azokra, akiket osztályoznak. Az ember megtanulja, mi jár egy diagnózissal, és – gyakran teljesen tudattalanul – elkezd úgy élni, ahogyan a diagnózishoz tartozó embereknek élniük kell. Ebben nincs semmi szándékolt vagy akarati; egyszerűen így működik az identitás, különösen serdülő- és fiatal felnőttkorban, amikor a szelf még alakuló állapotban van. Ha valaki ebben az életszakaszban hónapokon át napi több órában nézi ugyanannak a diagnózisnak a videóit, akkor ez már nem tájékozódás, hanem szelfformálás. És nem az a kérdés, hogy a tartalom maga igaz-e, hanem hogy mit csinál velünk hosszabb távon.

Ezzel együtt a közösségi média mentálhigiénés tartalma nem egyszerűen káros. Vannak emberek – és nem kevesen –, akik valóban TikTokon át jutottak el olyan felismeréshez, ami később szakmai megerősítést is nyert. Különösen igaz ez a felnőtt nőkre, akiknél az ADHD és az autizmus klasszikusan aluldiagnosztizált, részben mert a diagnosztikus kritériumok évtizedekig a férfi fenotípusra épültek. Nekik a videó sok esetben nem iatrogén (orvosi kezelésből származó ártalom) címke, hanem felszabadító tükör; az autizmussal élő nőkről szóló kutatások egyértelműen mutatják, hogy a hivatalos kivizsgálási útvonalak rendszerszerűen kiszűrik őket. A „nem hivatalos" úton érkező felismerés tehát nem ritkán nem tévedés, hanem korrekció. Ezt itthon még egy dolog súlyosbítja: a felnőttkori ADHD- és autizmus-kivizsgálás Magyarországon nehezen hozzáférhető, a várólisták hosszúak, a szakemberhiány valós, a területi különbségek nagyok. Amikor tehát valaki a TikTokhoz fordul, gyakran nem a klinikumot kerüli ki – hanem azt a klinikumot keresi, amihez egyébként nem jutna el.

Amit ilyenkor a rendelőben próbálok megtartani, nagyjából ennyi: nem vitatkozni a címkével, és nem is megerősíteni. Kíváncsinak maradni arra, hogy ez az adott szó mit rendez el az adott ember számára, amit korábban nem lehetett elrendezni másképp, és mi történne, ha egy kicsit lazítanánk rajta. Ezek nem retorikai kérdések. A legtöbben, akik egy TikTok-szóval érkeznek, maguk is érzik, hogy a szó nem mindent fed le – csak épp eddig nem volt hely, ahol erről beszélni lehetett volna. Van, hogy a diagnózis gyanúja a munka során megerősödik, és van, hogy kiderül, igaza volt. Van, hogy átalakul. És van, hogy lehullik, és mögötte előkerül valami, amit eddig betakart: egy viszony, egy veszteség, egy szerep, egy régi történet, amiben addig nem kapott szót élete főszereplője: ő maga.