„Nincs ezen mit szomorkodni!” – az illegális gyász

A haláleseti gyász mindenki számára ismert és elfogadott jelenség. De minden veszteségünket kíséri gyász, olyanokat is, amikről nem is gondolnánk, amit nem tartunk olyan fontosnak vagy éppen tabu róla beszélni.

Kezdjük azokkal, amikre nem is gondolunk veszteségként, hiszen alapvetően örömteli események: házasság, terhesség, érettségi/diplomaszerzés. Ilyenkor is megtapasztalhatjuk, hogy bár örülnünk kellene, kavarognak bennünk az érzelmek. Ennek az az oka, hogy ezek az életesemények egyben mérföldkövek is, ahol valami véget ér, és kezdődik egy új életszakasz. Vagyis új szerephez kell alkalmazkodni, meg kell újulnia az identitásunknak. Férfiból férj és apa lesz, nőből feleség és anya, aztán nagypapa és nagymama, tanulóból felnőtt, dolgozóból nyugdíjas… stb. Ilyenkor természetes, hogy negatív érzések, vagy szorongás jelentkezik. Ilyenkor is jó, ha beszélhetünk a bizonytalanságainkról, kétségeinkről, negatív érzéseinkről. Pl az anyává válással sokan tarhatnak attól, hogy sok szokásukat fel kell adni, vagy magával a terhességgel kapcsolatban is lehetnek negatív érzések. Ezeket nem „szégyen” kimondani, kifejezni, hiszen a terhesség alatt ki nem fejezhető negatív érzések és ezzel a terhes nő érzelmi elszigetelődése később akár a depresszió melegágya is lehet.

Érdekes alesetnek tekinthető a függőségek feladása, ami pozitív változás nem csak az egyén, hanem a környezete számára is, mégis kísérheti bizonytalanság. Itt az okoz nagy nehézséget, hogy az egyénnek fel kell építenie egy függőség utáni identitást, ami csak úgy lehet erős, stabil, ha integrálódnak bele a korábbi, ’függő’ identitás elemei, erősségei is. A környezet mégis mintha a teljes korábbi személy elutasítását, elfelejtését várná el néha.

Vannak olyan veszteségeink, amik egyfajta tabuk még ma is, titok veszi őket körül: ilyen lehet az abortusz vagy a magzat elvesztése. Szerencsére már több olyan segítő csoport elérhető, ahol a magzatukat elvesztő nők találhatnak támogató közeget. 

Sokszor találkoznak az elbagatellizálással vagy akár megmosolygással azok, akik egy kisállatot vesztettek el. Bár elméletben elismert, hogy egy háziállat családtag is lehet, mégis a gyászt mintha még nem engedné meg a kultúránk. Különösen veszélyes lehet a fel nem dolgozott gyász az idős emberek esetében, akiknek igazi társuk volt a házi kedvencük.

A munkánk a mai világban szintén az identitásunk szerves része. A munkahely elvesztése, de gyakran maga a váltás is egyfajta veszteség. Ilyenkor azért maradhat feldolgozatlan a veszteség, mert rögtön „megoldási módba” kapcsol maga a személy és a környezete is. Illetve a magyar céges kultúrák legtöbbjének nem része az elköszönés/ elengedés/ elbúcsúzás. Talán folyamatok vannak kidolgozva, de ezeket nem kíséri az érzelmek megosztása, vagy olyan rítusok, amik segítenek az elmenőnek és a maradóknak is. Ha egy szervezet képes az on boarding mellett a kiléptetést (exit) is jól lebonyolítani, azzal nagyban hozzájárul a szervezet ellenállóképességéhez (reziliencia) és a munkavállalók lelki egészségéhez is.

Veszteségeink és a gyász az életünk része, nem lehet elkerülni. A gyászfeldolgozás viszont közös felelősségünk. A feldolgozatlan gyász akár szervi tüneteket is okozhat, vagy családi kríziseket indíthat el. Feldolgozatlan gyászról akkor beszélünk, ha az érzelmek kommunikációja nem történt meg és a gyászoló érzelmileg izolálódik, ezért fontos, hogy hagyjunk teret akár az illegális gyásznak is.

A gyászfolyamat tart, ameddig tart, de ha feldolgoztuk a veszteségünket arról fogjuk megismerni, hogy már fájdalom nélkül tudjuk felidézni a szép emlékeket, újra képessé válunk örömteli élmények befogadására és alkalmazkodunk ahhoz az élethez, amit az elvesztett személy (állat, munkahely) nélkül kell élnünk.

Gyászolóként, legyen bármilyen veszteségünk, ne féljünk segítséget kérni, beszélni az érzéseinkről, foglalkozzunk aktívan a gyászunkkal!