Elgondolkodtatott egy mai eset, vagyis igazából a minta, amit újra és újra látok.
Emberek, teljesen normális, hétköznapi emberek jönnek és félve osztják meg legtitkosabb problémáikat. Látom az elrántott tekinteteket, a mély szégyent…
Ha úgy látom a szégyen a kommunikáció útjában áll, megkérdezem, hogy miért is fél ennyire megosztani azt, ami a lelkét nyomja.
A válasz majdnem mindig annak az alapmegélésnek az egyik fajtája, miszerint azt hiszik ilyen döbbenetesen szégyenletes és bűnös dolog csakis velük történik meg.
UFO-k, idegenek, kívülállók a normális emberek társadalmából. Szégyenletes dolguk elidegeníti őket a normális emberek köréből.
Normális ember ilyet nem csinál!
Szeretettel ajanlom amúgy mindenkinek a figyelmébe Máté Gábor legújabb könyvét - A normalitás mítosza (The Myth of Normal), amely pont a normalitás relativitásáról szól.
Érdekes olvasmány.
Látom ezeket a csodás embereket, akik eljönnek hozzám és megmutatják magukat, amihez néha minden bátorságukat be kell vessék.
Nem látják azt amit én látok. Én pedig gyakorta egy teljesen normális, egészséges, átlagos moralitasú embert látok magam előtt.
Elvileg szabály pszichológus körökben, hogy mi magunk ne ítélkezzünk a kliensek felett, de a legtöbb esetben ez nem igazán kerül akkora erőfeszítésbe, amint azt kívülről bárki gondolná.
Persze ezen a pályán is mind csak emberek vagyunk, minden történet elsőre megmozgat minket, elgondolkozunk rajta, tanulunk belőle. Megtanuljuk, hogy hol vannak a mi saját félelmeink, magunkat gyógyítjuk, hogy méltóbb gyógyítókká válhassunk.
Az összes fájdalmas és nehéz témát végig kell járnia annak, aki emberekkel akar foglalkozni. Meg kell barátkozni a téma minden aspektusával, és elfogadni, hogy igen, minden előfordulhat, akár vele, vagy másokkal, ez az élet része.
Meg kell tanulnunk az élet minden részére igent mondani, elfogadni minden eshetőség validitását. Ez az elfogadás alapja. Ha magamban nem harcolok az ellen az eshetőség ellen, hogy pl. az egy valós opció, hogy valakit megcsal a párja, ha én magam elfogadásban vagyok azzal a ténnyel, hogy ez bizony emberek millióival megtörténik, akkor az energiám nem a valóság tagadására pazarolódik, hanem kíváncsisággal tudom megfigyelni és megérteni az e mögött húzodó dinamikákat.
Amit ezzel szeretnék megmutatni, hogy mivel nincsenek új dolgok, akármit is hallottam aznap az nem xy szégyenletes ügye, hanem egy közös emberi megélés amit érdemes megvizsgálni. A szereplők kiléte teljesen lényegtelen, mert ezeknek a történeteknek mind szereplői vagyunk. Általában egy alaptörténetnek több szereplőjében is felismerhetjük impulzusainkat, belső mozgatóinkat, akár mind az elkövetőben, mind az áldozatban is.
A kusza emberi valóságnak mind részei vagyunk, sok tudatos munka levetkőzni a bujkálás szokását, vállalni a felelősséget, letenni a filtereket, elfogadni a nehezet és a szépet is.
Nem vagyok biztos benne, hogy ennek a tökéletesítésére egy emberélet elegendő-e, de az biztos, hogy legalább bőven ellát feladattal életem végéig.
Ez egy olyan út, amit szívesen megosztok másokkal, ezért is választottam ezt a hivatást.
Amikor egy pszichológus "hazaviszi a munkát", azt elmondom, hogy néz ki, legalább is nálunk, a többiek nevében nem tudok nyilatkozni.
Csinálok magamnak egy teat vagy forró fürdőt vagy csak leülök meditálni a szoba közepére. Becsukom a szemem vagy csak bámulok magam elé.
Külső szemlélő számára a pszichológus agya ilyenkor kikapcsolt állapotban van. De a valóság, hogy nagyon is aktív. Valami, amit hallott, ma elgondolkodtatta és most kíváncsian vizsgálja magát és a gondolatait.
Minden, amire azt gondolod, hogy nincsen meg benned, az valószínűleg tiltás alatt van, és nagy eséllyel másokra projektálod.
Igen, hozzád is beszélek! Te is ezt csinálod. Mind ezt csináljuk! Jobb, ha elkezdünk felelősséget vállalni érte!
Én is ezt csinálom, hiszen emberből vagyok, van már pár kilométer önismeret a hátam mögött és mégis legalább heti egyszer ilyen látszólag kikapcsolt, magam elé bámuló időszakot tartok, amikor mélyen magamba nézve morfondírozok mindazon, ami mostanában megérintett. Teszem ezt azért, hogy láthassam magam emberi sérülékenységem és hibáim tükrében, azért hogy tudjam szeretni és elfogadni a "csumpi" részeket is.
Ha elfogadom magamat embernek, aki tiszta szívvel és jószándékkal küzd és mégis hibázik, nem tudok mást látni magam előtt is, mint tiszta szívű, jószándékú, de néha eszköztárában hiányos, az élet nehézségeivel küzdő embertársakat.
Azon is gondolkodtam, hogy még nem is olyan régen a közösségi élet mennyivel személyesebb volt. Az emberek nagyobb csoportok, mint például falujuk - vagy az anno még 50-100 tagú szélesebb családok - tagjai voltak. Egy nagy csoport élő tagjaként beleláttak egymás életébe, látták a szépet és látták a csúnyát is, látták hogy ez mind normalis. Mások is hasonló dolgokon mennek keresztul, mint ők, ez az emberi valóság. Mások is esnek szerelembe, mások is küzdenek a párkapcsolatukkal, a gyerekeikkel, az anyjukkal vagy anyóssal, a szomszéddal.
Elfogadták, hogy az emberi kusza helyzetek egy reális valóság, amelyen mindannyian osztozunk.
Fonóba meg csárdába jártak, beszélgettek. Nyíltan megosztották az érzéseiket és a nehézségeket. Aki most kételkedik ebben, csapjon fel egy dalgyűjteményt és nézze meg, hogy miről szólnak a népdalok. Megcsalások, hátbaszúrások, a kiszolgaltatottság és elnyomatottság nehéz érzései, a magány az igazságtalanság, ezek mind megjelennek többségében keserű népdalainkban.
Nem csak megbeszélték az életet, de a közösségek gyógyították is magukat, együtt énekeltek, szertartásokat végeztek népszokások formájában, zenéltek, táncoltak, támogatták egymást, mert jobban egymásra voltak utalva mint a mi függetlenségen alapuló kultúránkban. Az emberek többsége nem volt teljesen egyedül. Azt nem tudhatom pontosan, ebben a korban hányan érezték magukat elszigeteltnek a vilagtól, de több mint valószínű, hogy az arányok nagyon messze álltak a mai valóságtól.
Hidd el, kusza helyzeted ellenére jó eséllyel nem vagy földönkívüli idegen, hanem csak egy eltévedt ember, aki nem ott van, mint ahova szeretett volna menni.
Nyugi, eltévedve lenni is nagyon emberi. Sőt, életünk során elég sokat tévelygünk, ez egy egyetemes emberi megélés. Akármit is érzel most, teljesen biztos lehetsz abban, hogy nem te vagy az első és nem is az utolsó, aki hasonló megéléseken megy keresztül.
Nem árt magunkat néha erre emlékeztetni, mert a 21. századi élet kevés valós referenciát ad arra, hogy mi is a virtualitáson kívüli valóság. Mindenkiről csak az látszik, amit kitesz az ablakba, miközben a néha hatalmas kőfalak mögött magányos kislányok és kisfiúk ülnek félelemteli elszigeteltségben, félve attól hogy lebuknak, így összes energiájukat a falak külső homlokzatának ápolására fordítják.
A falak építése helyett tanítsuk meg egymást, hogy hol az ajtó, beszélgessünk a határokról és a hatékony kommunikációs eszközökről, amelyek összehoznak és nem elszigetelnek minket. Beszéljünk a bátorságról, önmagunk felvállalásáról. Beszéljünk a felelősségvállalásról és lépések megtételéről. Beszéljünk arról, hogy hogyan lehet mások manipulálása nélkül elérni a céljainkat. Beszéljunk fenntartható nyugvó állapotok felépítéséről, egymáshoz való újbóli, immáron biztonságos közeledésről.
Komment írása