Néhány gondolat a szélhámos szindrómáról

A szélhámos /imposztor/ szindrómát két amerikai pszichológus, Dr. Pauline R. Clance és Dr. Suzanne A. Imes írta le már 1978-ban. A lényege az, hogy valaki úgy érzi, hogy a jó teljesítményét csak a szerencsének köszönheti, nem érdemli meg az elért érdemjegyet, elnyert állást stb. Az őszintétlenség, hamisság érzete járja át ezeket az embereket és rettegnek attól, nehogy kiderüljön, hogy valamihez esetleg nem értenek. A személyes erőfeszítéseiket nem érzik arányosnak a sikereikkel, és ez a szélhámosság, képmutatás érzetét erősítik bennük.

Az emberek nagy része életében legalább egyszer megtapasztalja ezt. Önmagában nem is ezzel van a probléma, hiszen tényleg előfordul, hogy valakinek szerencséje van. Gondot inkább akkor okoz, ha ez az attitűd a személy napi életére, munkavégzésére is hatással van. Azaz ha valakinek alacsony az önértékelése, a képességeit folyamatosan alábecsüli, akkor kevésbé lesz aktív és kreatív a munkájában, állandóan a biztonságra és a tökéletességre törekszik, hibázás esetén pedig szélsőségesen rosszul reagál. Folyamatosan monitorozza a környezetét, hogy vajon a többiek mit gondolnak róla, mikor veszik észre a gyengeségeit. Ez az állandó stressz, a „lebukástól” való félelem hosszútávon megmérgezheti a családi, munkahelyi légkört és különböző fizikai tünetekben törhet utat.

Hogyan lehet a kellemetlen érzéseken enyhíteni?

Az első és legfontosabb az lenne, hogy elfogadjuk saját magunkat, a tökéletlenségünkkel együtt. Ha magunkat megtanuljuk becsülni, könnyebben tudunk a hibák helyett a sikereinkre fókuszálni. Ebben sokat segíthet, ha a kétségeinket, félelmeinket meg tudjuk fogalmazni, akár egy segítő szakembernek, akár saját magunknak, például naplóírás formájában.

Készíthetünk listát a sikereinkről, és ekkor végig lehet gondolni, hogy milyen lelki és egyéb tényezők segítették ezek elérését. A kudarcokat át lehet keretezni, azaz olyan tanulási, fejlődési lehetőségként felfogni, amelyből később még profitálhatunk is. Hosszabb távon pedig érdemes azt is megnézni, ez a fajta szemléletmód honnan is ered, mit hozunk a családunkból, gyermekkorunkból, hogyan bíztattak, dicsértek minket, és a nehézségekkel hogyan küzdöttek meg az előző generációk, és egyáltalán: milyen a család sikerhez való hozzáállása?