Mutatok egy technikát

Oké, kezdjük a lényeggel.  Az emberek változatos fájdalmaikal keresik fel a pszichológusokat, általában azért, mert előtte már hetekig, hónapokig, néha évekig kérdezgették maguktól, hogy “De miért?” és erre a kérdésre nem találtak a lelküket is megnyugtató választ. 
Jellemzően a szenvedő agy ezer és egy választ generál a „miért” kérdésre, de ezek közül egyik se megnyugtató. Vannak közöttük igaz, félig igaz és gyakran csak szimplán fájdalmas, a valósággal még csak nem is egyező, félelmeken alapuló feltételezések. Ismerős? Csak pörgünk a fejünkben általában ismétlődő körökben egy kifejezetten ránk szabott „Zs kategóriás” horrorfilmben ragadva. A helyzet az, hogy egy ilyen pokolhurokból a „miért” kérdés önmagában soha nem ad valódi kiutat. A miért kérdés ugyanis a logikát célozza és bár végtelenül megszoktuk, hogy az életünkben a racionalitásunkra támaszkodjunk, a fájdalomból nem tudjuk “kiokoskodni” magunkat.
 
Mi hát a megoldás?
Minden pokolhurokból az út kifelé az elfogadáson keresztül vezet. Az elfogadás itt nem azt jelenti, hogy helyeselem azt, ami történik vagy tapsikolok hozzá egy mosolyt erőltetve az arcomra, dehogy is, ez inkább árt, véletlenül se javasolnám senkinek. 
Saját magamat kell elfogadnia helyzetben. Magamat az érzéseimmel együtt, ugyanis csak itt kezdődhet a feldolgozás. 

Tehát az első technika, amit javaslok számodra, hogy próbáld mindig felismerni, amikor egy ismerős hurokba lépnél és a “miért” helyett mondd azt: “Nem szeretem”.

"Miért?"

Miért csinálja velem xy azt hogy… → 

Nem szeretem, hogy ezt csinálja velem

Miért kaptam el a náthát →

Nem szeretem, hogy betegnek kell lennem

Miért van kevesebb lehetőségem, mint másoknak →

 Nem szeretem, hogy limitálva érzem magamat.

Miért nem születtem ilyennek vagy olyannak → 

Nem szeretem azokat a körülményeket, amelyek adottak voltak számomra.

Miért hagyott el a párom → 

Nem szeretem, hogy elhagytak

Miért kell állandóan mosogatni → 

Nem szeretek sokat mosogatni

Miért van állandóan dugó → 

Nem szeretem, hogy dugó van

Miért sikít órákig a gyerek → 

Nem szeretem, hogy a gyerek órákig sikít

Miért haldoklik a szerettem → 

Nem szeretem, hogy haldoklik a szerettem

Természetesen ez önmagában még nem oldja meg a problémákat, de segít egy lépéssel kikerülni a megélt áldozatszerepből. Segít abban, hogy ne öntözgessük és növesztgessük a megélt belső frusztrációnkat az adott szituáció kapcsán.

Ez ugyanis két olyan dolog, amely lehorgonyoz minket a pokolhurkainkba. Az önsajnálat nem együttérzés és a belső puffogás pedig nem valódi motiváció a változtatásra!

Mint a felső példákból is látjuk, az élet sokféle nehézséget ró ránk és ezek között vannak olyanok, amivel lehet mit tenni és vannak olyanok, amelyeket csak elfogadni lehet. Akármelyik szituációban is érzed most magad, valószínűleg azért vagy ott, mert elakadtál, mert túl sok dolog is összejött, fáradt vagy, eleged van és még ha talán látod is a kiutat, te is érzed, hogy elfogadás nélkül nem tudod megtenni a lépéseket felé.

Igen, ez így van, elfogadás nélkül egy tapodtat nem fogsz haladni, mert az összes energiád arra megy, hogy a helyzettel harcolsz, ahelyett, hogy magadat segítenéd az érzelmi feldolgozásban vagy a továbblépésben.  

Sajnos a felnőtt léttel együtt jár az a felismerés, hogy igen is az élet időnként fájdalmas, nem fair. Tele van bizonytalansággal, kemény és váratlan szituációk vagy ezer apró frusztráció vár mindenkire, függetlenül nemtől, kortól, társadalmi osztálytól, pénztől, sikertől, családi helyzettől stb. Ezért van az, hogy általában az első nagy szerelem vége, az első valódi veszteség, gyász, bukás, megélt igazságtalanság a legfájdalmasabb, mert a nehéz szituáció mellett még azt is fel kell dolgozni, hogy a fájdalom az élet része és ez alól nincsen kibúvó se születési jog se elért eredmények alapján. 

Nem, nem tudtad volna megelőzni semmilyen elvakult kontrollal sem, hogy rossz dolgok történjenek veled. Sőt, jellemzően minél erősebben hisz valaki abban, hogy az élet igazságos és rossz dolgok csak olyanokkal történnek, akik megérdemlik, annál erősebb lesz a hajlama az önostorozásra. Ami, mint tudjuk, csak két extra lapáttal rátesz az eleve fennálló problémára. Egyrészt mert teljesen felesleges fájdalommal tetézzük eleve nehéz sorsunkat, másrészt gátolja a továbblépést, ha tudat alatt azzal büntetjük magunkat, hogy benne maradunk olyan szituációban, megélt érzelmekben, amelyekből amúgy még lenne is kiút.

Ugye kezd derengeni, a pokolnak saját szabályai és útvesztői vannak és néha nagyon el tudunk veszni önmagunkban. Ez az egyszerű módszer abban segít, hogy legalább a figyelmünket a szituációról önmagunk felé tereljük egy nem elítélő vagy önbántó módon. Rálépünk az elfogadás útjára; “most ez történik és én ettől nem vagyok boldog, sőt valójában ….. vagyok”. 

Ebben a folyamatban sokat tud segíteni, ha van mellettünk valaki, akivel megoszthatjuk gondolatainkat és képes anélkül látni minket, hogy ítélkezne, megpróbálná a dolgokat megoldani tanácsokkal, magára venné a felelősséget, vagy megpróbálná átvállalni az érzelmeinket.  Nem, ennek az embernek egyetlen feladata van, pont ugyanaz, mint egy jó szülőnek. Nyugodt és kiegyensúlyozott módon együttérzéssel és kíváncsi elfogadással megérteni, hogyan érint ez a sztori Téged, ezzel benne tartani a folyamatban, hogy magaddal foglalkozz. Ameddig belül káosz van addig nehéz megoldani a szituációt. Szükséged van új erőforrásra, a magabiztosságodra, ami a folyamatban valahol megtört és most éppen gyógyul. 

Míg a szituáció sokszor tényleg nincs rendben, az érzelmi reakcióid érthetőek, nem veled van a gond, a valóság ilyen. Ha sikerül eljutni erre a megnyugtató pontra, akkor a békés elfogadásból, (ami ugyan még tele lehet nehéz, de legalább már kezelhető érzésekkel) lehet tovább lépni. Leszűrni a tanulságot, hogy mit csinálj másként és ekkor bukkanhat fel megannyi praktikus ötlet és magyarázat, ami korábban a „Miért” kérdésre csak nem akart megjelenni.