„Most mondanom kéne valamit?” - a csend szerepe a terápiában

Amikor két ember beszélget egymással, többnyire mindkét felet szorongással tölti el, ha hirtelen elfogy a téma. Kettejük közé leszáll a csend, ugyanakkor belül mindketten azon töprenghetnek, hogy ez a helyzet kellemetlen, ezért aztán valamivel tovább kellene gördíteni a beszélgetést. Ez olykor sikerül is, hiszen nem lehetetlen egy új téma után nyúlni, ha megvan rá a szándék, és a diskurzus mehet tovább a maga útján. A belső párbeszéd azonban, amit a csend alatt a felek önmagukkal folytattak, a feledés homályába vész. Egy hétköznapi találkozás esetében ez teljesen rendben is van így. De mi a helyzet akkor, amikor egy terápiás helyzetben fogy el a téma, így a pszichológus és kliense csendben, egymást nézve ülnek szemben egymással? 

Az a tapasztalat, hogy egy ilyen szituáció a klienseket általában kellemetlenül érinti, és hasonlóan más hétköznapi helyzetekhez, szeretnének találni egy újabb témát, amiről lehet beszélni, vagy éppen a pszichológus újabb kérdésére várnak bizakodva. Ugyanakkor nem csak a kliens érezhet így, hanem a pszichológus is. Főleg a pályánk elején járva hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy akkor végzünk jó munkát, ha mindig van egy újabb kérdésünk. A saját tapasztalatom azonban az, hogy ez nem feltétlenül van így, sőt: a csend sokszor nagyon értékes terápiás anyagnak bizonyul, mégpedig azért, mert bár látszólag csend van, a felek belső hangjai ilyenkor nagyon is hangosak. Ezek azok a hangok, amiket nem lehet kihangosítani, ha a kliens és a szakember egy ki nem mondott egyezséget kötve, engedve a helyzet nyomásának, gyorsan új téma után nyúlnak. Így viszont elvész az egyik legértékesebb anyag: az, ami a kliens és a pszichológus közötti kapcsolatban történik, és amit ha feldolgozunk, akkor a kliens rengeteget megérthet önmaga működéséről.

Egy férfi kliensem például ezeknél a csendeknél éppen azt érezte, hogy valamivel tovább kellene gördítenie a beszélgetést, mert ha elfogy a téma, akkor unalmassá válik a számomra. Az, hogy ezt az érzését ki tudtuk hangosítani, megnyitotta a kaput azelőtt, hogy együtt gondolkodjunk azon, vajon miből táplálkozhat mindez? Fel tud-e idézni a múltjában olyan élethelyzetet, amikor azt érezte, hogy ha nincs a szavak szintjén jelen, akkor érdektelenné válik a környezete számára? A jelenben ugyanez az érzése vajon miként befolyásolja az emberi kapcsolatait? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekhez jutottunk el pusztán azáltal, hogy tudtunk reflektálni a közös csendünkre, illetve én is el tudtam neki mondani, hogy nem az van bennem, amit gondol, hiszen kifejezetten izgalmas számomra a vele való munka. Minderre nem lett volna lehetőség, ha figyelmen kívül hagyjuk a csendet és csak túl akarunk lenni rajta. 

Természetesen nem mindig arra van szükség, hogy a csend feldolgozás alá kerüljön, van, amikor az szolgálja a haladást, ha egyszerűen csak továbblépünk egy újabb témára. Ezzel együtt fontos észrevennie a szakembernek azokat a pillanatokat a terápiás helyzetben, amikor a csend megragadása nyújta a legtöbbet a kliens számára.