Mit tanulhatunk Jézustól „lazaság” terén?

Az engem felkeresőknél gyakran tapasztalom, hogy nemigen tudják élvezni az életüket. Tipikusnak tűnhet az a kliens, aki elsősorban önmagával bánik borzasztó szigorúan (néha az őket körülvevőkkel is) és állandó kontrollban, önbüntetésben, önelemezgetésben sínylődi végig hétköznapjait, mely közben szinte képtelen spontán, könnyed módon viszonyulni az elé kerülő lehetőségekhez. Sokan a magánéletükben kerülik is ezeket az embereket, mert úgy érzik, mellettük kötelező ilyennek vagy olyannak lenniük, csak éppen az nincs engedélyezve számukra, amitől igazán önazonossá válhatnának. Mindezzel együtt látom, hogy ettől a kötöttségtől a kontrollt gyakorolni próbáló felek is legalább annyira szenvednek.

A személyiséget feltérképező kérdőívek közül néhány olvasó számára ismeretes lehet a Big Five elnevezésű mérőeszköz, ahol külön skála is van erre a bizonyos jellegzetességre, úgy hívják, hogy: lelkiismeretesség.

Szükség is van rá. Csupán kérdés, hogy lelkiismeretességünk egy egészséges felelősségérzetben, vagy inkább állandó önbíráskodásban és kínzó elvárásokban, esetlegesen felesleges, mondhatni „neurotikus” bűntudatunkban testesül e meg.

„Lazaság” alatt nem azt a látszólagos nárcisztikus nemtörődömséget értem, amit reality show-k szereplőinél látunk, hanem egyfajta szabadságérzettel telített mentalitást, mely által hagyjuk, hogy az élet áthaladjon rajtunk, akár gyengeségeinket, akár erősségeinket érinti ez a könnyed energia, nem küzdünk ellene és nem is akarunk megváltoztatni semmit. Ez egy kívánatos énállapot.

Lényeges, hogy ebben nincsenek „kellek” és „muszájok”, ezért szinte logikusnak tűnik: ahhoz, hogy lazábbak lehessünk, szükséges felnőnünk korlátozó gyermeki szerepeinkből (megtartva szabadabb, infantilisebb oldalainkat).

Most gyűjtenék néhány számomra feltűnő érvet, amik által arra jutottam, hogy hasznos lehet az, ha valaki képes elsajátítani ezt a szemléletet. Talán meglepő lesz, de nekem erre az egyik legmarkánsabb példát Jézus személyisége szolgáltatja. Aki olvasta, vagy legalább felszínesen ismeri a Bibliát, annak ismerősek lehetnek a következő történetek.

Kezdésként gondoljunk a házasságtörő asszony esetére, akit meg akartak kövezni. Mi is volt Jézus első észrevétele? „Az dobja rá az első követ, aki még sosem követett el semmilyen bűnt!”. Majd ezek után a következő útravalóval köszönt el az asszonytól: „Most menj, és ne vétkezz többet.”

Miről is árulkodik ez a néhány mondat?

Elfogadásról és a megbocsátás képességéről elsősorban. Mások tökéletlenségének tiszteletben tartásáról és bizalomról feléjük azt illetően, hogy képesek változtatni (pszichológusként tapasztalatom, hogy pár embernél már attól csodák történhetnek, hogy átélik, van valaki, aki bízik abban, hogy képesek kezükbe venni a sorsukat). Ha valaki elvárásainkkal szemben cselekszik, természetes késztetésünk lehet, hogy ezért meg akarjuk valahogy büntetni őt. Megérteni (vagy legalább megkísérelni megérteni), és ezek után bizalmat szavazni, embert próbáló teljesítménnyé válhat. Kapcsolatok buknak meg azon, hogy azt hisszük, adtunk esélyt a másiknak, holott dehogy. Még mindig saját korlátaink börtönében vagyunk, és sérültségeinkbe beszívódva ragaszkodunk valamihez, ami szerintünk sérelemként ért bennünket. Mindezzel pedig megsebezzük a másikat is. Mégis az látszik, hogy a laza emberek valahogy könnyebben bocsátanak meg és alapvetően elfogadóbbak is másokkal. Teret adnak arra, hogy megtapasztald milyen embernek lenned, és ha hibázol, legyen második vagy akár harmadik lehetőséged azt korrigálni. Személyes hitrendszerem szerint nincsen bűnös ember, olyan van, aki hibát követett el.

Nézzünk egy újabb "példázatot" Jézusról. Emlékezzünk arra, mikor az úton többedmagával haladt és épp egy bűnöző sasolta a fa tetejéről. Leállt vele vitatkozni, hogy a tömeg előtt azt mutassa, hogy mekkora igazságtevő? Odaszólt neki, hogy „gyere le onnét, ma nálad kajázunk!”. Na jó, ezt azért nem így mondta, a lényegen azonban ez mit sem változtat. Tehát: eszerint a jelen minősítés nélküli spontaneitása és a rugalmasság többet jelent, mint merev szerepeket fenntartani, amiben csak „bizonyos módon viszonyulhatunk másokhoz és szégyent vagy megbotránkozást kelthet attól eltérően cselekednünk.” A spirituálist követők szerint ez az „ego” egyik sajátossága, hogy mindig azonosulni akar valamivel. Egy szereppel. Egy foglalkozással. Egy tekintéllyel, stb. Feltűnt, hogy a lazább személyiségek alapvetően rugalmasabbak (a pszichológiában ezt ego-rezilienciának nevezik) és spontánabbak is. Sőt, túlkontrollált, merevebb társaikhoz képest lényegesen hatékonyabban küzdenek meg olyan élethelyzetekkel, melyeket nem lehet igazán kontrollálni (ahogy a köznyelv mondaná: „elengedik azt, amit nem tudnak befolyásolni”)

Hogy láthassuk, hogy az élet élvezete hogyan fonódik össze ezzel a hozzáállással, elegendő felidéznünk ama látszólag meghökkentő momentumot, mikor is Jézus hagyta, hogy lábát egy asszony drága olajjal mosdassa. Előkerült benne a „jajj, úristen, milyen ember vagyok én, másra kellene ezt tartogatnunk vagy más hasonló kétely és szorongatottság? Nem és ezt látom valahogy a lazaságot gyakorló embertársaimnál is: pontosabban érzik, mikor érdemes megengedniük saját maguk számára azt, hogy az élet adjon nekik a „jóból” és ezt bűntudat és minden egyéb korlát nélkül el is tudják fogadni. Hiba lenne ezt a pszichopátiával azonosítani, hiszen itt pont arról írtam hosszú sorokat, hogy ezt a minőséget, valamint az ebből fakadó örömöket csakis szeretetkapcsolatok által tudjuk megtapasztalni.

A sort még folytathatnám, a lényeg bizonyára átment ennyiből is, még, ha kissé szokatlan is volt az általam használt analógia és megközelítés.

Írta:

Lázár Gergely

pszichológus