Mit sugallhat az férfiként, ha nyíltan felvállaljuk, hogy komoly szándékkal keresünk partnert?

Ezt megfordítva igaz lehet-e az, hogy, az egyébként tartós párkapcsolatot kereső férfi pozitív megítélése bizonyos mértékben negatívvá válhat? Felerősítheti-e azt az előítéletet, hogy mindezt bizonyára azért teszi, mert valamilyen hátrányos tulajdonsága (előnytelen megjelenés, nehéz anyagi helyzet, stb.) miatt amúgy sem kellene senkinek?

Valóban, ez is egy érthető logikai menet és valahol a fogyasztói társadalom jutalmazza is ezt a magatartást: „ha nem jön be a csaj/pasi, semmi gond, cseréld le, úgyis találsz mást”. A saját elköteleződésünktől való távolságtartásunkat, egocentrizmusunkat nagyszerűen meg lehet ezzel az érvvel ideologizálni. Ahelyett, hogy például azt mondanánk: „élni akarok, kihasználni minél több lehetőséget felelősség nélkül, megtapasztalni az élvezetek végtelenségét”, használhatjuk a „hát nem ő volt az igazi, minek raboljuk egymás idejét klisészerű ütőkártyát is”. Tehát egyetértek: igen, respektálva van ez a fajta életstílus, nem beszélve arról, hogy a férfiak féle rejtetten elvárás is, hogy azért mutassanak fel némi tapasztalatot a nőkkel való élményeiket illetően.

Azt az irányú okfejtést, hogy „az a pasi, aki komoly kapcsolatot akar biztos béna” (mert lehet, hogy olyasvalakiről beszélünk, aki szimplán tisztában van az értékeivel és az igényeivel, valamint nem kíván kalandozni, egyébiránt miért ne létezhetne ilyen?) nem tartom relevánsnak, fordítva viszont igaz lehet az állítás. Mégpedig ebben a formában (ahogy ezt az evolúciós pszichológia is megerősíti): azok a férfiak, akik alacsony státuszúak (megjelölve ezzel a párkeresésben való legfontosabb preferenciák egyikét) nagyobb valószínűséggel ajánlanak fel olyan személyes tulajdonságokat, amik hosszú távú párválasztási stratégiákra utalnak: pl. megbízhatóság, családi elkötelezettség, gyerekvállalással kapcsolatos hajlandóság. Ennek konkrét neve is van a szakirodalomban, mégpedig átkapcsolásnak, trade-off mechanizmusnak nevezik, mely felfogható egyfajta kompromisszumnak is a szülői és párkereső stratégiák között. Ha belegondolunk, valahol ez a lehető legadaptívabb viselkedés egy olyan környezetben, amiben kevés választási lehetőségünk van.
 

Hogy behozzak még egy szempontot: széles időtartamot nézve a csak rövid távú, alkalmi kapcsolatok is rendelkezhetnek alacsony adaptivitással a férfiak esetében, hiszen a szaporodás mellett a túlélés legalább annyira fontos evolúciós törekvés, ami egy stabil párkapcsolatban, partnerrel mind a megküzdésben, mind a stressz kezelésében, érzelmi erőforrások előteremtésében, munkamegosztásban (hogy többet ne soroljak), óriási értékkel bírhat. És a „beszerezhető” nemi betegségekről még nem is szóltam, melyek esélyét a szexuális partnerek túl magas száma növeli (így feltételezhető, hogy van egy limit, nem meglepő, hogy bizonyos poligám kultúrákban is megállnak a négy feleségnél - akiket persze el is tartanak). Ezért érthető az is, ha valaki azt mondja, ő „nem a magjait akarja szórni”, hanem családot szeretne, amiben úgymond nagyobb esélye van a túlélésre. Már csak ezért sem leértékelendő eme hozzáállás.
 

Az én tapasztalatom minderről az, hogy alapvetően a metakommunikációs, non-verbális és rejtett jelek azok, amelyek alapján eligazodhatunk abban a kérdésben, hogy kivel is találkoztunk pontosan: egy életképes, erős férfival, aki hosszú távú preferenciával rendelkezik, vagy valakivel, aki „mindent megígér és felajánl” annak érdekében, hogy szóba álljanak végre vele. Értem ezalatt például az alacsony önértékelést jelképező mozdulatokat, beszédstílust, stb. az ebből kiérezhető tapintható feszültséget, idegességet, vagy akár az elköteleződés sürgetését, ami valóban utalhat az érintett férfi hátrányosabb helyzetére és kiszolgáltatottságára. Azonban ezen a pozícionáláson (ha felismerjük magunkon) hónapok vagy évek munkája alatt szintén van lehetőségünk változtatni.

Írta:

Lázár Gergely

pszichológus